Kállay Kotász Zoltán: Leeső részek

„Megégett a széle, levágom.”
Lenyesi, bekapja.
„Hogy is hívták azt a katonatisztet? Mindegy,
eszembe jut majd…”
Maga elé húzza a tálcát, forgatja, teszteli.
„Ezt így mégsem… Kijavítom.”
Nyes, bekap.
Szusszan, lefedi egy konyharuhával.

Beviszi a spájzba, aztán a kisszobába megy,
ledől az ágyra, szunyókál tíz percet.
Nyugtalanul felkel, trappol ki a spájzba.
„Mi az, hogy esemény? Mire is mondják mindig,
a neve helyett, hogy esemény?
Mindegy, eszembe jut majd…”
Tálca, sütemény,
stíröli, csücsörít.

„Túl barna… Rendbe teszem.”
Nyes, bekap.
Már vinné a spájzba,
ám visszafordul, pultra rakja, hunyorít.
„Csak a hibátlant… A többieknek csak azt.
Még a széléből… Úgyis leesne.”
Végre észreveszi, hogy ott állok mellette,
„Gyere, muki!”, és vág nekem is.

„Mikor is halt meg?”, áll meg a szája
egy pillanatra a darálásban.
„Mindegy… majd…” Nagyot fúj. „Kész van!”,
felderül, spájzba viszi, ráforgatja a zárat.
(Vajon legbelül,
lelke gyóntatófülkéjében vagy mulatójában
elsuttogta vagy elharsogta,
hogy a javát magának csípte le?)

(1982)

Illusztráció: Budapest, 1961; a Vajas sütemények boltjának cukrászata (Fotó: Fortepan / Bauer Sándor).