B. Tomos Hajnal: Paradicsomátok
Már több mint húsz éve volt a város központjában működő egyik patinás vendéglő séfje. Ha valakinek mondjuk vasárnap délben gusztusa támadt egy finom pacallevesre, csak zsebre tette bukszáját, karon fogta élete párját (ha volt neki ilyen), és irány a Marci. A városban mindenki csak így emlegette: Marci, ami egyszersmind az előkelő vendéglőt is fémjelezte. Ez a név egy volt a helyiségben nagy odafigyeléssel és eleganciával felszolgált húslevesekkel, pirosra sütött ürücombokkal, meg az olajbogyóval és citromszeletekkel szervírozott párolgó lazaccal. Egyszóval, ha gasztronómiai élményről esett szó, Marci volt a különleges ízek és szuperminőség garanciája.
Elképzelhető, milyen bosszúsággal vegyes meglepetés ér egy ilyen hírnévnek örvendő mesterszakácsot, amikor rádöbben, hogy egy ideje pörköltjeinek, paradicsommártásainak, sajátos technikával kifundált harcsapaprikásainak már nincs az a régi íze és zamata, melyről ezer közül is ki lehetett szúrni az ő főztjét. Kínosan figyelni kezdett minden összetevő minőségére, személyesen felügyelte az alapanyagok tisztítását, előkészítését, húsokat csak megbízható szállítóktól rendelt, ráadásul egyre gyakrabban rendezett patáliát a keze alá dolgozó segédeivel, amiért úgy tűnt, felületesen végzik a dolgukat. Persze az egész felhajtás hiábavaló volt. Marci kreációi egyre ízetlenebbek lettek, ő pedig alig tudta visszafogni felindultságát, sőt már munkájára sem tudott kellően fókuszálni. Előfordult, hogy túlságosan kiszárította a csirkemájat, odakozmált a borsófőzeléke vagy elsózta a kolozsvári káposztáját. Olyan baklövések voltak ezek, melyeket ő, a séfek séfje még kezdő segédként sem követett el.
Végül egy forró júliusi napon megtalálta a kudarc kulcsát: rájött, hogy mindennek a paradicsom az oka. Azon a reggelen, zaklatottsága miatt, már hajnali négykor kipattant a szeme. Hogy felkelésig elüsse valamivel az időt, podcast-guruk unalmas okoskodását hallgatta az egyik csatornán. Többek közt azt fejtegette az egyik fószer, hogy a kettévágott paradicsom héja alatt húzódó fehér csík annak a jele, hogy valamiféle vegyszerrel sürgették az érést s a szép piros, fényesen feszülő héj alatt teljesen éretlen a zöldség.
A dolog szöget ütött Marci fejébe. Ez az aljas manőver lehet az ő „mesterműveinek” az elrontója. Azon a reggelen a szokásosnál jó órával korábban már ott tüsténkedett a vendéglő konyhájában. Első dolga volt ellenőrizni a raktáron lévő paradicsomkészletet. Sorra vágta ketté a nagy vörös gumókat, és egyre dühösebben morgott: ez is fehér csíkos, ez is, meg ez is. Legszívesebben falhoz vagdosta volna az egész szállítmányt. Hogy lehetett őt, a város elit séfjét, a párizsi gasztronómiai megmérettetések minden évi díjazottját, az ínyencek bálványát ilyen aljas módon átverni?
Néhány óra leforgása alatt a teljes készletet visszaküldte a szállítónak, és felmondta a további szállítmányokat. Hiába volt szemnek tetszetős, hibátlan áru, a Marci konyháján nem állta meg a helyét. Ilyen selejttel tovább dolgozni az jelentette volna, hogy szántszándékkal tönkreteszi áldozatokkal, sok munkával felépített szakmai hírnevét, hamarosan nem lenne az a Marci, aki előtt még a szakma tudorai is kalapot emeltek. És mindez némi éretlen paradicsom miatt, ami kapzsi kufárok kontóját hizlalná. No nem! Ezen túl ő veszi kézbe a beszerzést. Visszatérnek még a városba Marci konyhájának páratlan ízei!
Ledobta szakácskötényét és maga ment ki a zöldségpiacra körülnézni. Kezdetnek jó tíz kilónyi paradicsommal tért vissza a konyhára és alig várta, hogy végre igazi, zaftos paradicsomot tehessen fazekaiba. De a valóság lesújtó volt. A piaci paradicsomok belsejében is ott éktelenkedett a fehér csík. Marci sorra hasogatta ketté őket, de egytől egyig vegyszerezett selejt volt az összes. Már nagy halomban állt a bádoggal fedett konyhapulton a feltrancsírozott zöldség, amikor a verejtékező szakács végre egy érett paradicsomra bukkant. Úgy vette tenyerére és vitte a plafonlámpa alá, mintha alig perce kikelt, nedves csibe lett volna. Alaposan megvizsgálta, de nyoma sem volt a fehér csíknak. Leszelt belőle egy szeletet, aztán még egyet. Olyan íze volt, mint anno, a szatmári nagyanyja kertjében termesztett igazi paradicsomnak. Akkoriban naphosszat mezítláb kószált kuzinjaival abban a hatalmas kertben, még ebédkor sem ültek asztalhoz, csak a frissen beérett, illatos paradicsomokkal verték el éhségüket.
Várhattak már a levesek, pörköltek, híres paradicsommártások, Marci újra a hajdani gyermek volt. Úgy falta, habzsolta a zaftos paradicsomot, mintha ott lenne a szatmári kertben mezítláb, izzadtan a sok rohangálástól, egy réges-régi nyárban, amikor még egyetlen pénzéhes kufárnak sem jutott eszébe vegyszerrel mérgezni a föld istenadta ajándékát.
Illusztráció: Pixabay.
