Mörk Leonóra: Egy csésze kávé Londonban

London, 1706. december

A viharos szél kivágta a Grecian Coffee House ajtaját, és hószagot, harangszót meg egy ügyvéd küllemű fiatalembert sodort be rajta. Az újonnan érkezett letopogta a latyakot a cipőjéről, lekapta háromszögletű kalapját, körbenézett a kellemes kávéillatban úszó helyiségen, és fennhangon megjegyezte, nem konkrétan valakinek, csak úgy általánosságban a világnak:

– Olyan hideg van, hogy lefagy a rézmajom töke!

Georg, aki eddig háttal az ajtónak, a lábát a nyitott tűzhely szélére támasztva üldögélt egy kényelmes karosszékben, egyik kezében kávéscsészével, a másikban a Nordischer Mercurius egyik tavalyi számával, átnézett a válla fölött, és szemügyre vette az új vendéget. Nem, nem az jött, akire ő vár. Ezzel szemben, állapította meg büszkén, miközben visszafordult a kandalló felé, megértette, amit az illető mondott. Még csak néhány hónapja tanul angolul, és tessék!

Mondjuk rézmajmot még sosem látott, csak világoszöld jádekőből faragottakat a házigazdája, a nagyméltóságú Frederick Everley, Ashdon 3. grófja, a barátainak csak Freddie, mindenki másnak Lord Ashdon otthonában. A hüvelyknyi, drága kínai figurák a könyvtárban, a hajlított lábú diófa vitrin üvegajtaja mögött bújtak meg, és vérmérsékletük szerint vakaróztak, sugdolóztak, birkóztak, vagy összeráncolt homlokkal szorították magukhoz ki tudja, honnan szerzett őszibarackjukat. Sosem hagyták el a St. James’s Square-en álló elegáns városi házat, de ha megteszik, feltehetőleg az ő megfelelő testrészeik is áldozatul estek volna a kíméletlen londoni decembernek. Ezzel szemben itt, a kávéház kandallójának máglyaszerűen lobogó lángjai mellett, egy csésze kávéval a kezében az ember igazán a paradicsomban érezhette magát.

Így gondolhatta ezt a most érkezett fiatalember is, mert ügyet sem vetve egy csapat fehér parókás, sötét ruhás férfira, akik a fal mellett álló hosszú asztaltól integettek neki, keresztülvágott a termen, és egyenesen odalépett a magas pulthoz, amely mögött fehér kötényes, bóbitás fiatal nő főzte a kávét. Semmi nem lehet annyira sürgős, hogy ne rendelje meg előbb ő is a saját italát. Pedig a Vilmos király páncélos portréja alatt üldögélő társaság tagjai, az asztalon tornyosuló, ügyirat külsejű papírokból ítélve nyilván a kollégái, lelkesen ordibáltak neki:

– John! Végre! Már nagyon vártunk! Nélküled nem jutottunk semmire!

– Megyek már! – intett vissza a fiatal ügyvéd, ezek szerint bizonyos John, aztán valóban már ment is. Georg pedig, aki mindezt a szóváltást remekül követni tudta, elégedetten dőlt hátra a székén, és a szájához emelte a csészéjét. Mr. Twining ugyan teát is szállított a Grecianbe, de ő inkább maradt az otthon megszokott kávénál.

Amióta november elején Londonba érkezett, ahol mindenki teljesen ingyen angolul beszélget vele, a nyelvtudása rohamos fejlődésnek indult. Igaz, az anyanyelvéből hiányzó mássalhangzókkal, úgymint W és TH, meggyűlt a baja, ezért egyelőre valami sajátos, német-angol keveréknyelven próbálta megértetni magát, változó sikerrel. A minap is, amikor bort rendelt abban a fogadóban, csak bámult rá a pincér, mint pókos ló a karámban. Vine vagy wine, most nem mindegy?

Dilisek ezek a britek, futott át a fején, immáron sokadjára. Ha viszont ilyen tempóban halad, hamarosan már nemcsak németül, franciául és olaszul fogja tudni leteremteni a csökönyös muzsikusokat meg a hisztériás énekesnőket, hanem angolul is. Bizsergető gondolat.

– Még egy csészével, uram? – lépett hozzá Yiorgos, a gazda, negyven körüli, jó kedélyű, fehér kötényes férfi, és megemelte a kezében tartott kannát.

– Nem mondok nemet – tartotta oda a csészéjét Georg, mert a kávéra valóban sosem mondott nemet. Életében először Lipcsében, az Arab Kávéfához címzett kávéházban kóstolta, amikor egyszer elkísérte a bátyját, Karlt a vásárvárosba, és sokakkal ellentétben rögtön kedvére valónak találta. Azután pedig, hogy Hamburgba költözött, ahol a kikötőben egymást érték a kávészállító hajók, végképp rászokott.

Miután megérkezett Londonba, a nagyváros nemcsak a színházaival meg a hangversenytermeivel bűvölte el, hanem a több száz kávézójával is. A kocsmákkal szemben ezeket az alkoholmentes „pennyegyetemeket” részeg tivornyázás helyett értelmes beszélgetésekre tervezték, ahol egy csésze kávé áráért bárki bekapcsolódhatott a szakmai vitákba, vagy tanulhatott a nála okosabbaktól. És a férfiak éltek is a lehetőséggel, főként mivel attól sem kellett félniük, hogy a hölgyek elterelik a figyelmüket az igazán fontos dolgokról, elvégre kávéházba nő kizárólag szolgálói minőségben tehette be a lábát.

Georg sorra járta őket, a politikusok törzshelyéül szolgáló White’s-tól a Szent Pál székesegyház udvarán álló, a lelkészek és az orvosok kedvenc helyének számító Child’s-ig, megfordult a katonatisztekkel teli Kis ördögben és a tőzsde épülete mögötti Amsterdamban, ahol a Hudson Bay Company toborzott legénységet a hajóira. Végül itt kötött ki, a Devereux Court-i Görög Kávéházban, amelyet a kenyerét valaha tengerészként kereső Yiorgos alapított a visszavonulása után.

Az elnevezésében alapítója nemzetiségét őrző helyet jórészt ügyvédek és tudósok látogatták, és időként kivételesen a női nem egy képviselője is felbukkant itt, bizonyos Sally, foglalkozására nézve csontkovács. A megjelenésében megtévesztően férfias, széles vállú, mély hangú nőszemély az egyik félreeső asztalnál ütött tanyát, ott fogadta a vendégeit. Ezek sántikálva, oldalazva, csoszogva érkeztek, néha egyenesen hordszéken hozták őket, majd többnyire diadalmas léptekkel távoztak. Miközben visszaigazította a helyükre a kimozdult ízületeket, az asszony szakavatott mozdulatait gyakran kísérte fájdalmas jajgatás, de Yiorgost nem zavarta az ordibálás. Tapasztalatból tudta, hogy Sally pácienseit a gyógyulásuk felett érzett öröm bőkezűségre sarkallja.

Ami a ránézésre ártalmatlan népeknek tűnő törzsvendégeket illette, azért meglepetést ők is okozhattak. Arról Georg ugyan lemaradt, hogy láthassa Newtont, a nemrégiben lovaggá ütött híres tudóst, amint nagy élvezettel delfint boncol az egyik asztalon, annak viszont történetesen szemtanúja volt, amikor két fiatal és forrófejű klasszika-filológus hajba kapott azon, hová esik a hangsúly az ógörög rhetor szó vocativusában. A vita hevében még a ház elé is kirohantak, párbajban dönteni el, melyiküknek van igaza, és a többi vendégnek kellett szétválasztaniuk őket.

– Mikor történik ilyesmi a Button’s-nál? Vagy a Jamaicában? – kérdezte a jó gazda büszkeségével Yiorgos, miután lecsillapodtak a kedélyek, mire Georg egyetértően bólogatott. Odahaza, a hallei Stadtgymnasiumban a matematika, a költészet, az irodalom, a földrajz és az etika mellett maga is tanult nyelveket, köztük klasszikusokat is, hiszen latintudás nélkül eleve nem iratkozhatott volna be az egyetemre, hogy az apja végakaratának megfelelően jogot hallgasson. Az viszont soha meg nem fordult a fejében, hogy az ókori nyelvek tanulmányozása ekkora indulatokat kelthet bárkiben. Igaz, mások meg bizonyára az ő zene iránti szenvedélyét figyelik értetlenkedve.

A nyitókép a szerző felvétele | A közölt szöveg Mörk Leonóra Táncórák Londonban című kötetének részlete | Jaffa Kiadó, 2025; 272 oldal, 4990 forint.