Petrőczi Éva: A König Ludwig kenyér – és a nevem
A közelünkben sorra-rendre több olyan bolt megszűnt, ahol egészséges, de ugyanakkor finom pékáru kapható. Így aztán igencsak megörültünk, amikor, hosszas próbálkozások után, rábukkantunk a szerencsétlen sorsú, ellentmondásos egyéniségű II. Lajos bajor királyról, Sisi királyné unokatestvéréről és megrögzött Wagner-rajongóról elnevezett, nagyon ízletes kenyérre. Érdekes, hogy az apja katonás szigorának köszönhetően gyerekként Ottó fivérével versenyt éhező, ifjúkori ábrázolásán még „hattyúlovag” karcsú férfi halála előtt készült fényképein már alaktalanra habzsolt figura volt. És mégis, az előbb említett kenyéren kívül a bajorok még világos és barna sört is neveztek el róla.
Bevallom, a hetvenes évek második felében szívből örültem, hogy már nem vagyok egyetemista, mert akkoriban mutatták be nálunk a Ludwig című történelmi-életrajzi filmet. „Oskolás” éveimtől kezdve ugyanis állandó csúfolódás tárgya volt vezetéknevem, a Ludwig (azaz: Lajos), amelyet derék, az orvosi, borászi, építészi hivatást gyakorló apai őseimtől örököltem. Ők ugyan nem Bajorország, nem „Ludwigland” szülöttei voltak, hanem egy, a tizenkilencedik századi német nevén Prittlachként ismeretes, morvaországi városkából vándoroltak át még jóval 1848 előtt, az akkoriban még legalább annyira német, mint magyar ajkú Pécsre.
No, ez a vezetéknév aztán hosszú évekig változatos, de kezdetleges gúnynevek tárgya volt: becéztek Víg Lúdnak, Víg Ludacskának, s egy engem enyhén szólva nem kedvelő gimnáziumi tanárnőm még „Ludwigkám”-nak is hívott. Így azután nagy örömet és megkönnyebbülést hozott, amikor „irodalmi anyám”, Karig Sára műfordító és a Szerzői Jogvédő Hivatal elfogadta a tizenhét-tizennyolcadik századi evangélikus költő-műfordító, Petrőczy Kata Szidónia vezetéknevének felvételét, „y” helyett „i”-vel.
A barna bajor cipó, és minden nem-fehér kenyér megrögzött lelkes fogyasztója vagyok tizenkét éves korom, első prágai kirándulásom óta. A cseh kóstolót azután számtalan szlovák és osztrák, mindig mértékletes mennyiségű majszolást jelentő kenyér-kaland követte, majd a covid idején – ahogyan erről itt, az Arnolfini Kantinban be is számoltam korábban – a gluténmentes lisztből készülő, mindig egy kis köménymaggal ízesített, sajátkezűleg alkotott cipók korszaka következett.
A „cipó” szót nem véletlenül használom, hiszen a bajor király nevét viselő finomság egyik fajtája erre a névre is hallgat hivatalosan. S mivel nem reklámcég, csupán egy szellemében mindig vállalkozni igyekvő, de minden üzlettől távoli toll- és billentyűkoptató vagyok, ennek a jóízű alkotásnak csak felét mutatom be. Igaz, hitelesen német, ha nem is bajor környezetben.
Kedvenc észak-németországi kutatóhelyünkön, a könyvtára révén méltán híres Wolfenbüttelben ugyanis, egy ottani áruház, a Kaufland bezárásakor fillérekért vettem 10 darab nagyon kedves, nekem, nekünk való, frottír konyhakendőt, amelyen sajtrágcsáló orgiát rendező egerek tanyáznak. Egy ilyen, immáron klasszikus textília segítségével készült a mellékelt, fél cipót bemutató csendélet.
Mit mondjak? A kendő egerei örömükben azt cincogták, hogy „Még! Még!”, és sajtkuckóikból ki-ki ugráltak egy kis kenyérkóstolóra.
Fotó: Petrőczi Éva.
