UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
A nagyadagban ugyanaz van, mint a kisadagban, csak tovább tart – 300 szónál is tovább
Nálunk akkoriban a sütőtök kincs volt, a legfenségesebb csemegék legeslegfenségesebbje. A lerben sütöttük, s hogy honnan került, fogalmam sincs, merthogy Csíkban, amely a pityókáról híres, ilyen nem termett, az egyszer százszorszent.
A legújabb felfedezésem a narancsos csirke karfiollal. Egy „főzős újságból” választottam ki, nem feledve a magamnak felállított szabályt, hogy csak olyan étel érdekel, amit egy-másfél óra alatt el lehet készíteni.
A háború után születettek sokáig nem tudták, hogy a spárga szó növényt is jelent, hogy az imakönyvben lepréselt bazsalikomlevél finom zöldfűszer, hogy a rozmaring nem csak a szerelmetes párunk szimbóluma a népdalokban, hanem a magyar konyhában is használatos fűszernövény, hogy mi a fene az a csicseriborsó ott a dalban, a bab meg a lencse mellett.
A borús délelőtt nyomán, / hogy derüljön fel a délután, / ugyanazzal a kékeslila színnel / a kakukkfű után / kivirágzik a menta / a hegynek oldalán.
A könnyűre sütött, teljes őrlésű lisztből készült cipócskába ropogós rukkolalevelek halmazára fektették a – deklaráltan kizárólag friss füvet legelésző tehenek húsából készült – tökéletes fűszerezésű, optimálisra sütött húspogácsákat.
A rizset – nem rizst, hiába húzza alá a helyesírási tanácsadó, igenis rizset, ahogyan a székelyföldön mondják, s ahogyan gyermekkoromban tanultam – mindig jó bőven mérem olyankor, ha garnírungként fogom használni, mert arra számítok, hogy a maradékból másnap rizsfelfújt készül.
Az első randin vendéglőbe mentek. Nándi húslevest rendelt. Belekóstolt, és letette a kanalát. Már sehol sem tudnak igazi húslevest főzni. Én tudok, szaladt ki Rozi száján. A férfi megfogta az asszony kezét és csak annyit mondott, azt megkóstolnám.
A keleti blokk legvidámabb barakkjának egyik kantinjában járunk, mely az épülő Gagarin Hőerőmű közvetlen tőszomszédságában kezdte meg több évtizedes működését. A hivatalos szocialista keresztségben ugyan a Népbolt nevet kapta, de a közszáj hamar jasszosította azt Kantinra. Később, a munkában megfáradt, szomját oltani szándékozó, erőművet üzemeltető és karbantartó törzsközönség körében Koncsos Művek, majd Kislapos néven vált emblematikussá.
Mikor kerül kapcsolatba az alkohollal az ember? Az első emlék nem íz, csak illat. Vagy szag. Khmm. Nevezzük nyugodtan bűznek azt, ami Gyárváros szélén ostromolja az érdemei elismeréséül Wilhelm Pieckről elnevezett utca fojtogatóan szűk, 50-es évekbeli munkáslakásait. A házakkal pontosan szemben a Szeszgyár. Babakocsiból nézve soha véget nem érő téglakerítés, ám mögötte hatalmas ezüstszín tartályok, roppant kémények, s egyszerre két szobaablakon árad be a szocialista munkaverseny melasz-szaga.
Nyugaton vagyunk, a nap így ősszel érezhetően később kel, mint odahaza, nyolc is elmúlik, mire kivilágosodik. Ha ilyentájt végigmész a megszokott utcákon, elvétve találkozol valakivel.
Sohasem kedveltem a halászlevet – kivéve azt, amit az unokáim anyai nagyapja főzött. Ez a „kivéve” jutott eszembe az elegáns, sokarcú Antwerpenben 1998 nyarán, egy fárasztó nap után (gótikus bazilika, szecessziós paloták, gyémántcsiszoló negyed és a Rubenshuis), a kikötő illatai-szagai hatására, amikor azt javasoltam, együnk egy átmelegítő levest.
Talán soha nem fogom már megtudni, mitől volt olyan finom a Teri nagyi bejglije. Néha persze felmerül bennem, hogy csak a gyermekkor távolából látszik olyan fenségesnek az a sárga tésztájú, édes, omlós süti, de aztán rájövök, hogy tizenévesen nagyon is tudományos alkat voltam: csak a tapasztaláson alapuló tények győztek meg. Szóval, az a bizonyos mákos bejgli valóban csodás volt.