Veress Tamás: Kivétel
Türelmetlenül húztam magam után a lépcsőn lefelé nagynénémet, aki az automaták gondolatától is irtózott. Leérve először csendben néztem, ahogy a villanyfényben, az üvegfal mögött, várt rám a szendvics.
Magyarországi abroszok emlékezete
Türelmetlenül húztam magam után a lépcsőn lefelé nagynénémet, aki az automaták gondolatától is irtózott. Leérve először csendben néztem, ahogy a villanyfényben, az üvegfal mögött, várt rám a szendvics.
Na, hát a konyhai formatervezőknek aztán igazán könnyű! Csak rápillantanak a „modellekre” és már jön is az ötlet.
A képzeletbeli trón tetején a kelt tészták (kőttíszták) ültek. Nagyanyám mestere volt ezek elkészítésének, talán kényszerűségből is. Parasztcsaládban nőtt fel, ahol emberemlékezet óta, kemencében sütötték maguknak a kenyeret.
Az egyik kedvenc édességem az anyukám készítette szülinapi csokitorta, amelyet szintén saját készítésű cukorgalambok díszítenek, pirosra festett kis csőrükkel.
Lehet bármilyen ünnep, hétvége, esküvő, a csapat mindig összeáll.
Az a megtiszteltetés ért, hogy az Arnolfini házaspár személyesen tett látogatást hajlékunkban, azaz Recsi cicánál és lelkes gazdájánál.
Gyerekkori kedvenc ételeim az ízen, illaton kívül emberekhez, helyzetekhez kapcsolódnak. Ott van például a krumplis nudli édes morzsával és porcukorral. Ez azokat a ritka ünnepeket idézi, amikor vidámság volt, és a Mama gyors mozdulatokkal, sorban egymás után sodorta a nudlikat; ez a mozdulat, és a keze emléke kötődik hozzá.
Néhány hete minden reggel ezt iszom a zöld tea után.
Mit tegyünk, ha hajnali ötkor váratlanul felébresztenek a kollégiumban? Keltsük fel az egyik szomszédunkat, és javasoljunk főzőcskézést aznapra.
A tavasz a kamra- és hűtőtakarítás időszak is. Fel kell készülni a közelgő befőzési szezonra, vagyis ki kell enni a maradékot a mélyhűtőből és a kamrából…
Az 1953-tól működő, nagy múltú Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdió hagyományosan minden év júliusában, különböző helyszíneken rendezte a nyári művésztelepeket. A rendszerváltás áldozatául esett közösség utolsó tíz évében (1985 és 1995 között), Fischer Ernő festőművész és stúdióvezető irányításával, Sopronban volt szerencsénk három hetet alkotni minden nyáron.
Abba az életkorba kerültem, amikor komoly receptfüzetet tudhatok magaménak, de őrzöm az édesanyámét is, és egy másikat, sokkal régebbit, valamelyik felmenőmtől, neve az idők homályában elveszett, titokká vált.