Szentmiklósi Tamás: Szomj (a hatvanas évek)
Egy délután hatan ücsörögtünk egy bokszban, öt fiatalkorú srác és a néhány hete már nagykorú barátnőm.
Magyarországi abroszok emlékezete
Egy délután hatan ücsörögtünk egy bokszban, öt fiatalkorú srác és a néhány hete már nagykorú barátnőm.
A majálishoz tartozó elementáris íztársítás a sör és a virsli. Esetleg még a sajtos-tejfölös lángos. Egy ideje azonban minden megváltozott…
Egyenesen a frigóból…
Szóval, a Zóna, a hely, ahol „vágni lehetett a füstöt”, ahol kellett egy-két perc, hogy megszokd a Régi Világból ismert és már eltűntnek vélt savanykás szagot.
Még füle is lett. Mondhatnám, hogy így terveztem, de nem.
Csak néhány éve fedeztem fel magamnak a konyhát, és azzal új ízeken túl új anyagokat, érzékelést, procedúrákat, játékosságot, kreativitást és nem utolsósorban egy számomra eddig ismeretlen rendet.
Színházi embernek, pláne, ha őszülő halántékú, de még aktív teátrista, nem könnyű megszabadulni a veszélyes kilóktól.
Amikor írok, két dolog kapcsol ki igazán: a futás és a sütés.
Legalább harmincöt éve annak, hogy csemetéimnek, már nem is tudom, honnan, egy egészen különleges kis szélhárfát hoztam ajándékba, amelyen egyértelműen egy csiga formájú kis test hordozta a három csengettyűt, de nem ám akármilyen, hanem katicásan pöttyös.
Az anyukám igazi ízes, vidéki konyhát visz, ahogy azt a nagymamámtól tanulta.
Aztán megszülettem, éltük a szerény életünket a szűk lakásban, jól megvoltunk, csak egyvalami hibádzott: Mamó nem tudott főzni, mosni, vasalni, varrni stb. Honnan a csudából tudott volna?
Asztalhoz ültetett, s a frissen készült, még forró, zsíros székelykáposztát, jó nagy húsdarabokkal, elém tette. Aztán két perc múlva a következő tányérral ugyanebből.