Petrőczi Éva: Egy kávégép apropóján
A hely szíve-lelke egy lepkés-virágos herendi kávégép volt. Néha, amikor a kávémasina éppen pihent két főzés között, óvatos felderítések után meg-megsimogattam.
Egy pici asztal, kávészünet idejére
A hely szíve-lelke egy lepkés-virágos herendi kávégép volt. Néha, amikor a kávémasina éppen pihent két főzés között, óvatos felderítések után meg-megsimogattam.
A kávéivás a nászajándékba kapott piros kotyogóval kezdődött. Máig nem emlékszem, hogy került ki Németországba, de még mindig megvan.
Kávé. Kávézás. Egy kávé illata, íze, a kávézás hangulata. Az üldögélés, a kortyolgatás, a magadba, a másokba fordulás, itt-ott, ide-oda – ülve. Kényelmesen, nyugodtan, lazán. Élvezettel.
A kávét keserűen.
De kell hozzá valami édes,
mogyoróscsók például,
bár azt már a Centrálban se adnak.
Az én kávém – ez a gyerekkori, csatos üveges – pótkávé. Gondolom, háború utáni megszokás. Forralt friss tehéntej – ráncosodó bőre, mint torlódó jégtáblák, nagyanyám kezéből belémorzsolt Franck katáng-korong – egy alábukó fóka, frisshó-cukrosan, Arktisz-hidegen.