UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Egy pici asztal, kávészünet idejére
Volt egyszer, hol nem volt egy kávé. Dupla kávé volt szegénykém, még nem raktak bele cukrot, se tejszínt. – Furcsák az emberek – gondolta –, keserű, fekete italt készítenek, aztán tesznek belé cukrot, hogy ne legyen keserű, meg persze tejszínt, hogy ne legyen fekete.
Épp a Teno-hegységben autóztunk a szerpentinen, amikor az egyik kanyarban megláttam egy kis kávézót az út mellett. „Itt innunk kell egy kávét!” – kiáltottam, és a parkolás után már ugrottam is ki az autóból.
Úgy kezdődött, hogy feltűnt: a reggeli és esti tea egyre ízetlenebb, mert már szinte semmi citrom nincs benne.
Esős pünkösdvasárnapi kávé.
A legszebb kávé címéért Kaunas baristája is versenyzik.
Szombaton oltottan és óvatosan kiültünk az első közös kávéra. Sütött a nap, a kávé zamatos, az ég kék. Egészen olyan, mint egy normális életben.
A terasznyitás napján eszembe sem jutott teraszt nyitni.
Zavartan lépek az épületbe, tudom, tilosban járok, de senki se szól. A pultnál megremeg a hangom, ahogy a presszót kérem, csak egy single, please.
Váratlan látogató, kávészünetben.
Fürdés az Ion-tengerben, majd egy kávé a pálmák alatt.
A négy fal közti magányon olykor a konyhában való alkotással próbálom túltenni magam. Nem annyira főzésként tekintek ezekre, mint inkább egyfajta terápiás alkalmakra.
Az ötvenes-hatvanas években született generációk csak hírből hallottak a fényes szemű kávébabokról. Helyettük ott volt a minden szükségletet kielégítő Frank kávé, mely persze nem a „népi hatalom” találmánya volt, de nagyszerűen lehetett vele pótolni az akkoriban igen ritka külhoni „feketelevest”.