UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Múltból eltett finomságok
Sokat játszottam a nagyszülőknél, influenza esetén pedig mindig menekülési stáció volt a nagyim. Ilyenkor a piros teát kértem. Egyszer a konyhakredenc sarkában a hársfavirágzatokból kivett párat, gyakorlott mozdulattal piros teát készített, mikor megláttam ezt a gyönyörű kis tejeskancsót. Azonnal elbűvölt a szivárványos, kifinomult, biedermeieres kecsessége.
A halpiac mellett, a csatorna partján, volt egy kis kiülős étterem, azt hiszem, Madonna volt a neve. Oda ültünk be a férjemmel.
Hallom a hűtőajtó tompa puffanását, ahogy kattan és enged a konyhaszekrény ajtaján a mágnes, tömött papírzacskó tompa zörgését és a kanál kaparászását a fémen.
Gyerekkoromban két nagy vágyam volt: hogy én is ugyanolyan mackóruhát hordhassak, mint mindenki más, és hogy engem is ugyanúgy hívjanak, mint mindenki mást.
A torta, amit karácsonyra kaptunk, a Ráday utcai Nándori cukrászdában készült. 1957-től működnek, a mostani tulaj, Nándori László nagybátyja alapította, a Varga bácsi.
Nyomorult tél. Nincs munka, kevés a tartalék dinár, élelem. Szépen vagyunk, de azért szépen vagyunk. Csak egy sovány, nyolcvankilós húsdisznót vágtunk, felesben a rokonokkal.
Egyetlen éttermet sem találtunk nyitva a környéken, pedig egészen Újpest központjáig elzarándokoltunk az öreg víztorony melletti lakótelepről.
A kávé szó 1957-ig egyértelműen a pótkávét jelentette nekem. Frank kávé, cikória, ilyesmikre emlékszem. Szüleim gyakran megkértek, hogy segítsek kávét főzni. Egy edénybe vizet tenni, abba a „kávét”, és felforralni, főzni úgy, hogy ki ne fusson a habja.
Én 1945-ben születtem, s a háború után sok minden hiánycikk volt. Emlékszem, a tejet például jegyre adták. Engem küldtek le a tejcsarnokba.
Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő gerezdekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás.
Többször előfordult már, hogy olyasmi történt velem, ami nem volt jellemző az életemre, s talán épp ezért máig élesen megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen eset 1977 tavaszán játszódott le, Párizsban.
Dédimamám tyúkja, a kertből való krumpli, a répa és a zöldség a fűszerekkel együtt olyan tökéletes lágy harmóniává olvadtak össze a régi sparhelton, amely gyermeki lelkembe örökre beleoltotta a húsleves iránti rajongást. Soha olyan sárga zsírfelhőket nem sikerült csalnom a leves felszínére, mint azok voltak.