UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Múltból eltett finomságok
Zártl Lipót vendéglős 1848-ban nem spórolt a választékkal: 3-féle leves, 9-féle marhahús, 2-féle főzelék, 6-féle sült, 2-féle hal, 3-féle tojás, 9-féle „Becsinált”, 5-féle tészta, 5-féle csemege, 5-féle saláta, 4-féle hideg étel, valamint 3-féle befőtt az étlapon!
A hely szíve-lelke egy lepkés-virágos herendi kávégép volt. Néha, amikor a kávémasina éppen pihent két főzés között, óvatos felderítések után meg-megsimogattam.
Számomra az olümposzi étkek a nagykőrösi konzervgyár termékei voltak. Egy mitikus családi körutazáson jutottak szerephez, Hellászban – első közös kiszabadulásunkkor az izgató Nyugatra.
Ott sült hátul a rétes, a kis boltban, ami abból volt tudható, hogy az édes-vaníliás-mazsolás illat átjárta az egész pici termet, s kicsapott még az ajtó elé is; nem lehetett nem bemenni érte.
Gyermekkoromban rendszeresen elkísértem Anyut bevásárolni. Ilyenkor sorra jártuk bérházunk tömbjében a közértet, a zöldségest, végül a hentest.
Az aljuk kicsit bekormolódott, és vastag volt a héjuk, de az illatuk utánozhatatlan. A papa még áldást is mondott, amikor este az asztalnál megszelt belőlük egyet.
Nagyszerű hely volt az ovi, egy nagy park közepén, kedves óvó nénikkel és óvodástársakkal. Talán csak J. Andrist nem kedveltem igazán. Ő ugyanis – máig feltáratlan okokból – érkezés után minden reggel egy kicsit megvert. De aztán rögtön jött a reggeli, mondjuk vajas zsemle és kakaó.
Bözsi mamánál büntetlenül lehetett eszegetni a nyers tésztából és rájárni a kekszekre, amiket egy fém dobozban tartott a szekrényben. Imádtam beszagolni a fűszeres szekrényébe, ahol a szegfűszeg, a bors, a pirospaprika, a kakaó és a fahéj illata gigantikus illatorgiává olvadt. Nagypapám kedvence a káposztás kocka volt, és együtt örvendeztünk, amikor Mama behozta az asztalra.
Voltak bizony olyan aranybetűs nyarak, amikor annyi gomba termett, hogy kosárba, „silingába” gyűjthettük a természet zöld és barna fejű ajándékait. A galambicából finom, ropogós pörkölt készült, a vargányát kirántottuk, vagy megszárítottuk.
Erdélyben nem volt lencse. Nem tudom mért, édesapám azt mesélte, hogy a kommunisták betiltották, a lencsét is meg a spárgát is, ennyi elég is volt, hittem neki, ha betiltották, akkor betiltották.
Apám nehezen viselte, ha anyám fasírozottat készített. Ha nagy ritkán mégis előfordult, akkor tüntetőleg bevonult a nappali szobába, magára csukta az üvegbetétes ajtót, és kitárta az ablakot. Sokszor még az erkélyre is kiment friss levegőt szívni, csak ne kelljen éreznie a fokhagyma szagát.
Édesanyám, Lídia vasárnap is hajnalban kelt, feldarabolt egy jókora disznóhúst, s a babérlevéllel ízesített édes káposztával együtt, egy zsírral bélelt csuporban, a kemencébe tette. Miután elkészült, tejszínnel kevert liszttel sűrítette; ez volt a reggelink. Tudták ezt a kolduló asszonyok is, köztük Léna a szomszéd faluból, aki egyedül próbálta eltartani öt gyermekét, és szinte minden vasárnap átgyalogolt hozzánk Andrejevóba.