Ligeti Zsuzsa: Illír hagyományok Trebinjében
Sokféle sajtot, túrót kóstoltam már életemben, de a trebinjei piacon árult sajtok vitték el a pálmát.
Az idődimenzió mentén feladva
Sokféle sajtot, túrót kóstoltam már életemben, de a trebinjei piacon árult sajtok vitték el a pálmát.
Ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a megérzéseire. Merüljön el Saját levében, szedje elő a legjobb recepteket, keverje bele ezekbe saját tapasztalatait, a menütervezés gyönyörűségét követően pedig hideg fejjel, számító módon állítsa össze a bevásárlólistát.
Egyszer csak megszólal a telefon, majd benne János, aki elővezeti ötletét, hogy – Pareto-optimum alapon, köznyelvileg: „jut is, marad is” – főzzünk együtt a Saját levében című könyvből, elvégre, ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra.
Mivel kezd az ember? Időben beszerzi a hozzávalókat. Mindössze hat hozzávaló: ez az, ami igazán hozzám való – állapítottam meg elégedetten, s biciklivel nekivágtam a piacnak, három nappal a Cs-Day előtt. Azért biztos, ami biztos, megnéztem a neten, miként is néz ki a csillagtök, nehogy kínos helyzetbe hozzam magam; de pont úgy nézett ki, ahogyan elképzeltem.
A Diós pitét, ami a könyv szerint igazi békebeli recept, és a szerző nagymamájának gyűjteményéből származik, most csak fejben tudtam megsütni, két kecskeméti út, egy 30 előadásos bábfesztivál, egy költözködés és nyolc határidős cikk szusszanásnyi szüneteiben.
Ez a saláta különösen passzol az októberhez, ráadásul a cékla nagyon egészséges, és nem utolsósorban kedveljük is.
Ahogy az illatok beindultak, a körülmények is kezdtek kedvezőbbé válni: a gyerekcsapat érdeklődése is egyre nőtt a készülőben lévő Túrós pite iránt. Amint kikerült a sütőből, már a bújócska sem volt annyira érdekes.
Receptjeit bevezető történetei humorosak, könnyedek, tömörek, zamatosan teltek – mondhatni, ragacsosságmentesen meglekvárosodottak –, és megbújik bennük némi fanyar, öniróniába hajló kontraíz is. Értő ízébersége nem csupán a konyhában és az étkezőasztalnál tűnik ki, de olvasófoteljének figyelmes magányában is.
A Jókai-bableves receptje a mi családunkban is szinte Saját levében módra készül; ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra. Egyedül a malacköröm marad ki belőle, talán a nem teljesen őskeresztény felmenőkre tekintettel, ám a jófajta kolbász és füstölt hús esetében a hal nevét mi sem kérdezzük.
Eszembe jutott persze, mit szólnának a csirkéhez a palócok, a történeti háttér feltárása során azonban – amint az a Saját levében kötetben is felbukkan – kiderült, hogy az eredetit Gundel János alkotta meg Mikszáth Kálmán tiszteletére. Így nincs miért és kitől elnézést kérni.
Eszembe jut például a felejthetetlen Káposztás pogácsa, amit a szerző belgái imádtak és széthordtak az utolsó morzsáig. Mi nem adtuk oda semmilyen belgáknak, sem más nációnak, bár az utolsó morzsát a belga griffonunk, Szifon porszívózta fel.
Szokásom szerint épp valami édességre vágytam, valami egyszerűre és gyorsan elkészülőre. Ha az ember jót szeretne enni, hallgasson a profikra. Előkerestem hát a Saját levében című könyvet, s ahogy lapozgattam az oldalakat, megakadt a szemem a forgácsfánk receptjén.