B. Tomos Hajnal: Almafa
Már csak a fák / szavára hallgatok. // Reggelente kezemet nyugtatom / – akár a Biblián – / a százéves almafán: / ki sem gondolom / s már érti, / már oldja sóhajom.
Már csak a fák / szavára hallgatok. // Reggelente kezemet nyugtatom / – akár a Biblián – / a százéves almafán: / ki sem gondolom / s már érti, / már oldja sóhajom.
Életemben először / szusit eszem. / Elsőre furcsa, / száraznak, fanyarnak tűnik, / de szószba mártva már / simán lecsúszik.
Amikor apáddal összeálltunk, én még csak tizenkilenc voltam. Mit tudhattam akkor a háztartásról, főzésről-sütésről, miegyébről?
Gyermekkoromban mindig én segédkeztem nagyanyámnak, amikor kalácsot sütött. Hajnali négykor kelt, begyújtott a kemencébe, s mire én feltápászkodtam, már javában dögönyözte a tésztát.
Egyszer aztán, a bokrok s a derékig érő fű takarásában, megközelítettük a tanyát. Dehogy is volt az tanya, inkább csak egy nyomorúságos, deszkából, bádoglemezekből összerótt putri árválkodott ott, s annyi apró, félmeztelen purdé körülötte, hogy meg sem lehetett számolni.
Hat barátném és ugyanannyi szomszédasszonyom elkacagott históriájából szűrtem ki, hogy mióta idősödő férjeik tudomást szereztek a zeller férfipotenciára gyakorolt pozitív hatásáról, mintegy varázsütésre elkezdték enni e „csodaszert”.
Annyi étel sült, főtt, szeletelődött a másfél nap alatt, amennyi „normál körülmények” közt egy hét alatt sem. Az ám, de mi legyen a maradékok sorsa?
Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?
Rögtön a rendszerváltozás után történt, hogy a negyvenöt éve tartó bezártság szomjától hajtatva, kihasználtuk az első kínálkozó alkalmat és elmentünk egy „kapitalista” országba…
Az ötvenes-hatvanas években született generációk csak hírből hallottak a fényes szemű kávébabokról. Helyettük ott volt a minden szükségletet kielégítő Frank kávé, mely persze nem a „népi hatalom” találmánya volt, de nagyszerűen lehetett vele pótolni az akkoriban igen ritka külhoni „feketelevest”.
A mokány pitét gyermekkorunkban nagyanyám is elkészítette, persze akkor még nem tudtam, kié-mié a találmány. Mi egyszerűen csak túrós palacsintának hívtuk.
Kisült a nagy tepsi finoman illatozó házi kolbász, amelyhez ugyebár – jó csángó (és nemcsángó) szokás szerint – ecetes, reszelt tormát szoktak felszolgálni. Az ám, de a kertünkből kiásott pár gyökér torma már rég elfogyott, némi puhára főtt disznócsülök társaságában. Nosza, eliramodtam a legközelebbi közértbe szétnézni.