UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Kisült a nagy tepsi finoman illatozó házi kolbász, amelyhez ugyebár – jó csángó (és nemcsángó) szokás szerint – ecetes, reszelt tormát szoktak felszolgálni. Az ám, de a kertünkből kiásott pár gyökér torma már rég elfogyott, némi puhára főtt disznócsülök társaságában. Nosza, eliramodtam a legközelebbi közértbe szétnézni.
Vége a karácsonynak, a mindenféle szent neve napjának, letudtuk a szilveszteri mulatságokat, meg az előző évet is. Elhúztak minden csárdást, keringőt, rumbát és csacsacsát. Most már ideje hazamenni.
Fehéret végy, / neki való lisztet, / s mint ki nagyot alkot, / mártsd bele a kezed – / gonddal formáld, / marjad, dögönyözzed…
Éles tollammal lehántok róla / egy vékonyka héjat, / hogy húsához férhessen / az éhes értelem / leve, mint áldozat vére / fröccsen a földre, / de nem kegyelmezek…
Ha azt állítjuk, hogy a hajdani köményleves a szegény ember étke volt, akkor az ordaleves talán a földönfutóké. Mert nem kellett bele egyéb, mint víz, orda és só.
Lehet, kissé naivnak néztek, ha azt mondom, hogy minden évben, amikor mi, szanaszét szóródott magyarok az új búzát és kenyeret ünnepeljük, nekem azok a réges-régi nagy szeletek jutnak eszembe, melyeket gyermekkori pajtásom minden reggel jó vastagon megkent disznózsírral.
Gyermekkoromban volt a nagyanyámék háza előtt egy vénséges körtefa a Mária Lujza fajtából. Meglehetett az vagy száz éves is, mert nagyapám, amikor megvásárolta jövendőbeli családi fészkét, már javakorabeli, hatalmas koronájú fa volt. Nos, ez a körtefa úgy ontotta minden évben a nagy, lédús gyümölcsöket, hogy gyakran letört alattuk egy-egy ág.
Aztán hozzáfogtam a dagasztáshoz, persze miután jól felfutott a kovász, s belekevertem a lisztbe. Addig gyúrtam, dögönyöztem a tésztát, amíg az hólyagozni kezdett, mint a nyári eső.
Mikor még földjeinket nem sajátította ki a „népi hatalom” (itt persze a kollektivizálásra célzok), nagyszüleim felvittek a Palájra, ahol akkoriban jó félhektárnyi kaszálójuk volt, s ott évente kétszer, ritkábban háromszor „szénát csináltak”.
Azon gondolkodom, / mi légyen mára a menü: / lassú tűzön párolt, / sanda félrepillantás, / kevés rejtett mosollyal megspékelve?
Van olyan vélekedés, hogy a fertőzés első jeleként szaglásunk bemondja az unalmast, mely példát rögtön ízlelőbimbóink is követik. E felfedezés alapján ültettem gyakorlatba személyre szabott találmányomat, a szaglótesztet.
Nálunk, Csángóföldön, úgy tartották: senki sem lehet annyira szegény, hogy erre az étekre ne futná neki. Nagyanyám mindig a kétliteres piros-fehérbabos fazakában főzte, mert kettőnknek nem kellett ennél több (néha el sem fogyott).