B. Tomos Hajnal: Szalonnás rántotta, orvosi utasításra
Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?
Sopánkodik az orvosom, hogy nem jól és nem hasznosakat eszem. De mi lenne az, ami finom és hasznos egyszersmind, alaposan lestrapált szervezetemnek?
Rögtön a rendszerváltozás után történt, hogy a negyvenöt éve tartó bezártság szomjától hajtatva, kihasználtuk az első kínálkozó alkalmat és elmentünk egy „kapitalista” országba…
Az ötvenes-hatvanas években született generációk csak hírből hallottak a fényes szemű kávébabokról. Helyettük ott volt a minden szükségletet kielégítő Frank kávé, mely persze nem a „népi hatalom” találmánya volt, de nagyszerűen lehetett vele pótolni az akkoriban igen ritka külhoni „feketelevest”.
A mokány pitét gyermekkorunkban nagyanyám is elkészítette, persze akkor még nem tudtam, kié-mié a találmány. Mi egyszerűen csak túrós palacsintának hívtuk.
Kisült a nagy tepsi finoman illatozó házi kolbász, amelyhez ugyebár – jó csángó (és nemcsángó) szokás szerint – ecetes, reszelt tormát szoktak felszolgálni. Az ám, de a kertünkből kiásott pár gyökér torma már rég elfogyott, némi puhára főtt disznócsülök társaságában. Nosza, eliramodtam a legközelebbi közértbe szétnézni.
Vége a karácsonynak, a mindenféle szent neve napjának, letudtuk a szilveszteri mulatságokat, meg az előző évet is. Elhúztak minden csárdást, keringőt, rumbát és csacsacsát. Most már ideje hazamenni.
Fehéret végy, / neki való lisztet, / s mint ki nagyot alkot, / mártsd bele a kezed – / gonddal formáld, / marjad, dögönyözzed…
Éles tollammal lehántok róla / egy vékonyka héjat, / hogy húsához férhessen / az éhes értelem / leve, mint áldozat vére / fröccsen a földre, / de nem kegyelmezek…
Ha azt állítjuk, hogy a hajdani köményleves a szegény ember étke volt, akkor az ordaleves talán a földönfutóké. Mert nem kellett bele egyéb, mint víz, orda és só.
Lehet, kissé naivnak néztek, ha azt mondom, hogy minden évben, amikor mi, szanaszét szóródott magyarok az új búzát és kenyeret ünnepeljük, nekem azok a réges-régi nagy szeletek jutnak eszembe, melyeket gyermekkori pajtásom minden reggel jó vastagon megkent disznózsírral.
Gyermekkoromban volt a nagyanyámék háza előtt egy vénséges körtefa a Mária Lujza fajtából. Meglehetett az vagy száz éves is, mert nagyapám, amikor megvásárolta jövendőbeli családi fészkét, már javakorabeli, hatalmas koronájú fa volt. Nos, ez a körtefa úgy ontotta minden évben a nagy, lédús gyümölcsöket, hogy gyakran letört alattuk egy-egy ág.
Aztán hozzáfogtam a dagasztáshoz, persze miután jól felfutott a kovász, s belekevertem a lisztbe. Addig gyúrtam, dögönyöztem a tésztát, amíg az hólyagozni kezdett, mint a nyári eső.