Fel nem tudom már idézni, mikor hívtam meg a társaságot sóletra, de szokás, hagyomány lett belőle. Szerették – ennek csak egy hátránya volt: nem engedték, hogy mást főzzek, pedig ugye az ember mutatná, mi mindent tud jól főzni, mert az ember hiú. De: sólet, sólet, sólet.

A gyerekkori húsleveseknek legkevésbé az ízére vagy az illatára emlékszem, valójában abban sem vagyok biztos, hogy marha- vagy tyúkhúslevesek voltak-e. Valószínűleg hol ez, hol az. Csak egyben vagyok biztos: maceszgombóc volt bennük. Amire emlékszem, az az egésznek a légköre.

Egy nyári napon, este fél hét körül, vagy még később, csöngettek. Az ajtóban anyósom állt, mellette jobbra-balra egy-egy hatalmas kosárban sárgabarack, mint kiderült, 40 kiló! Cukrotok van? – kérdezte –, mert ezt még ma be kell főzni.

Mély, alig leküzdhető vonzalom élt, él bennem a finom fajansz iránt – főleg az angol vonz, de a francia és a német is. Az egyik falakkal lehatárolt „boltban” sok minden más mellett angol fajansz étkészleteket is árultak: egy-egy dobozban négyszemélyes készlet volt, fehér alapon kék szegélymintával: mélytányér, lapostányér, desszerttányér, meg csésze, aljjal.

A kinyitott üvegből isteni illat áradt, szinte megszédültem tőle: nem kolbász volt benne, hanem kis füstöltcsülök-kockák.

Te kitűnően főzöl, tudsz-e rántott borjúmájat és sárgarépa-főzeléket csinálni? Persze, feleltem, hát egyik se egy bonyolult dolog. Mondtam, és hittem is. Szóval, hogy gyerekkorában evett ilyet, a mamája szokta volt készíteni, nagyon-nagyon szerette, csinálnék-e egyszer nekik, neki és az élettársának. Persze, boldogan.

Egy este barátokkal vacsoráztunk náluk, Á. a vargabélest az első fogás után frissen sütötte. Mire kimentem utána a konyhába – hogy egy kicsit kettesben is beszélgessünk –, a vargabéles már szépen felépítve a tepsiben várta, hogy a sütőbe tegyék.

Szegény gyerekem a sóska kóstolása nélkül nőtt volna fel, ha nincs nekünk Margit néni – de volt.

Álltunk a konyhában, kinek-kinek a kezében a tányér. Péter villáján az első falat még úton volt a szája felé, mikor megszólalt, és azt kérdezte: Tudod, mi a baja a te kocsonyádnak?