A 60-as, 70-es években vagyunk. Átlagember akkoriban a hentesnél nemigen talált bélszínt, egyes éttermekben viszont – központilag kialakított árak! – ha volt, akkor időnként még mi is megengedhettük magunknak.

Fel nem tudom már idézni, mikor hívtam meg a társaságot sóletra, de szokás, hagyomány lett belőle. Szerették – ennek csak egy hátránya volt: nem engedték, hogy mást főzzek, pedig ugye az ember mutatná, mi mindent tud jól főzni, mert az ember hiú. De: sólet, sólet, sólet.

A gyerekkori húsleveseknek legkevésbé az ízére vagy az illatára emlékszem, valójában abban sem vagyok biztos, hogy marha- vagy tyúkhúslevesek voltak-e. Valószínűleg hol ez, hol az. Csak egyben vagyok biztos: maceszgombóc volt bennük. Amire emlékszem, az az egésznek a légköre.

Egy nyári napon, este fél hét körül, vagy még később, csöngettek. Az ajtóban anyósom állt, mellette jobbra-balra egy-egy hatalmas kosárban sárgabarack, mint kiderült, 40 kiló! Cukrotok van? – kérdezte –, mert ezt még ma be kell főzni.

Mély, alig leküzdhető vonzalom élt, él bennem a finom fajansz iránt – főleg az angol vonz, de a francia és a német is. Az egyik falakkal lehatárolt „boltban” sok minden más mellett angol fajansz étkészleteket is árultak: egy-egy dobozban négyszemélyes készlet volt, fehér alapon kék szegélymintával: mélytányér, lapostányér, desszerttányér, meg csésze, aljjal.

A kinyitott üvegből isteni illat áradt, szinte megszédültem tőle: nem kolbász volt benne, hanem kis füstöltcsülök-kockák.