UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Két, nagyon fontos dologról nagyon-nagyon komolyan tárgyaló embert láttunk. A kereskedő időnként intett valakinek, aki hozott egy üveg bort, azt mind a ketten figyelmesen megvizsgálták, valami döntésre jutottak, aztán vélhetően tovább léptek. Jöhetett a következő üveg.
A Bofinger étteremben Sz. úr vendégei voltunk, méghozzá, mint előre bejelentette, osztrigára – így, lehet mondani, erős felütéssel kezdtem az ismerkedést a francia gasztronómiával.
Ültünk, beszélgettünk, sajtoztunk, boroztunk. Az asztalon fehér- és vörösbor, utóbbi el is fogyott – attól tartok, eleve nem volt sok, ez a vacsora úgyis erősen igénybe vette a pénztárcánkat. Egy ponton Sz. úr körülnézett, és megkérdezte: nincs még egy kis vörösbor?
Persze önmagában egy sóletet – előtte semmi, utána semmi… – nem lehet csak úgy feltenni az asztalra. Hogy miért nem? Hát hiúságból. Mivel annyira könnyű leves, ami sólet előtt elmegy, eddig nem jutott eszembe, valószínűleg, mert nincs is, végül maradt az előétel.
Nem adom fel. Van egy kávézó/étterem Budapesten, azt hívják így, fogyatékossággal élő, megváltozott munkaképességű emberek dolgoznak benne. És bejglit is lehet tőlük rendelni.
A 60-as, 70-es években vagyunk. Átlagember akkoriban a hentesnél nemigen talált bélszínt, egyes éttermekben viszont – központilag kialakított árak! – ha volt, akkor időnként még mi is megengedhettük magunknak.
Tisztességes, realitásokon alapuló könyv született. Alig bukkan fel benne nagyon drága vagy nehezen elérhető alapanyag, viszont igazán sok olyan recept van benne, amit az ember némi jégszekrény- és spájzleltározás után gyorsan-könnyen összedobhat.
Enyhe függőség alakult ki bennem: sült, főtt, párolt zöldség nálam nem ússza meg, ha marad belőle, abból krém lesz. A kötőanyag és a fűszerek változnak persze.
Fel nem tudom már idézni, mikor hívtam meg a társaságot sóletra, de szokás, hagyomány lett belőle. Szerették – ennek csak egy hátránya volt: nem engedték, hogy mást főzzek, pedig ugye az ember mutatná, mi mindent tud jól főzni, mert az ember hiú. De: sólet, sólet, sólet.
A gyerekkori húsleveseknek legkevésbé az ízére vagy az illatára emlékszem, valójában abban sem vagyok biztos, hogy marha- vagy tyúkhúslevesek voltak-e. Valószínűleg hol ez, hol az. Csak egyben vagyok biztos: maceszgombóc volt bennük. Amire emlékszem, az az egésznek a légköre.
Ki gazdag, avagy az angol fajansz étkészlet meséje, ezúttal a szerző tolmácsolásában.
Egy nyári napon, este fél hét körül, vagy még később, csöngettek. Az ajtóban anyósom állt, mellette jobbra-balra egy-egy hatalmas kosárban sárgabarack, mint kiderült, 40 kiló! Cukrotok van? – kérdezte –, mert ezt még ma be kell főzni.