Gáspár Zsuzsa: Receptmesék #6 – A lecsó meséje
Az enyémnek van szaftja, persze hogy van, lehet tunkolni, de az a szaft, hogy is mondjam… tömény. Talán ez a megfelelő szó.
Az enyémnek van szaftja, persze hogy van, lehet tunkolni, de az a szaft, hogy is mondjam… tömény. Talán ez a megfelelő szó.
A töltött káposzta a „mindenki-kicsit-másképp-csinálja” ételek közé tartozik. Ennek ráadásul több különböző „alapreceptje” is ismert: kolozsvári, szabolcsi. Az enyémről egy biztos, hogy nem szabolcsi, mert paradicsom nincs benne. És talán mondanom sem kell, hogy az enyém a legjobb…
A libazsírt otthon kellett előállítani, és ennek egyetlen módja volt. Ősszel, attól kezdve, hogy a libák már eléggé meghíztak, nagymamám minden héten pénteken vásárolt belőlük egyet a piacon.
Nyár volt, és Balaton, és azért tényleg fiatalok voltunk, néha, többnyire stoppal, útnak is indultunk valamerre. Egyszer egy ilyen alkalommal nagyon elengedtük magunkat: beültünk egy szántódi étterembe, ahol volt az étlapon egy titokzatos nevű, ráadásul megfizethető étel: szentgyörgyhegyi palacsinta.
Egyszer megkértem a barátaimat, hogy ha még egyszer azt mondom, töltött libanyakat készítek, lőjenek le. Kivagyiságból vágtam bele – az igazán jó sólethez bizonyos értelemben hozzátartozik a töltött libanyak, és az én sóletem igazán jó, hát muszáj volt…
Ha elmondok egy történetet vagy akár egy receptet, velem mindig az történik, hogy mindenről eszembe jut valami vagy valaki, kanyargok, leágazok, elágazok – mesélek. Most is így lesz. De a végén azért, ígérem, kiderül, hogyan készül a sólet. Mármint az én sóletem.