Gulyás Dénes: Lilaakác-illatos vacsorák #06 – MarikaLaci vagy LaciMarika
Nem tudom leírni az összetartozást, az övékét máshogyan, csak így: MarikaLaci, vagy LaciMarika.
Nem tudom leírni az összetartozást, az övékét máshogyan, csak így: MarikaLaci, vagy LaciMarika.
A kert nem Feri bácsié volt, ő csak mint szeretett vendég ült az asztal hosszú oldalának közepén. Amikor beszélni kezdett, mély csendben hallgattuk. Rómáról, Itáliáról, Vatikánról, Franciaországról, írókról, költőkről…
Az első felvonás utáni szünetben, kávézás közben odalépett az asztalomhoz egy elegáns úr s bemutatkozott: Dr. Topolánszky Iván vagyok – mondta. Több évtizedes barátság lett belőle.
Időben érkeztem, hogy a faszenet tekintélyes parázskupaccá varázsoljam. Izzasztó feladat. Szomjazol, Déneském? – kérdezte Gyuri. Választ nem várva könnyű, hideg rozé fröccsöt nyomott a kezembe, miközben elmesélte a Kévés Galéria történetét.
Egy egyszerre elegáns, szépséges, idős asszony, hófehér hajkoronával, visszafogott, de az arc szépségét mégis kiemelő sminkkel jelent meg, és egy hatalmas tepsivel, amelyet az asztal közepére tett. Még soha nem találkoztam vele.
Nyolcan ültük körbe az asztalt. Olykor tízen. Ez a szentendrei, lilaakácos, illatos terasz amolyan bázis volt, ahol orvosok, építészek, művészek, sokat látott és élt, rendkívüli tudású emberek találkoztak, hosszú évtizedeken át, s csapongva beszélgettek, s megtiszteltek engem és feleségemet azzal, hogy állandó tagjai lehettünk a lilaakácos estéknek.
Színházi embernek, pláne, ha őszülő halántékú, de még aktív teátrista, nem könnyű megszabadulni a veszélyes kilóktól.
Az ünnepi koncert után ünnepi vacsora Sütő Andrásnál. Igen, itt is már az ajtóban megéreztem a káposzta illatát. De ez töltött volt.
A premierek utáni néhány szabadnap általában jól indul egy ilyen laza estével. Ahogyan Mimi és Colline oldalán, úgy 10–15 méterre a házuk ajtajától kiszálltam a kocsiból, éreztem, hogy itt baj lesz, mert mintha…
Asztalhoz ültetett, s a frissen készült, még forró, zsíros székelykáposztát, jó nagy húsdarabokkal, elém tette. Aztán két perc múlva a következő tányérral ugyanebből.
A színház San Diego belvárosában, a lakásom onnan jó 25 mérföldnyire, az óceán partján, a víztől talán 100 méterre. Egy szó, mint száz, paradicsomi állapotok. És rengeteg látnivaló. Természetesen éttermek is.
Úgy hajnali 4 felé, valakinek hatalmasat kordult a gyomra. Lehet, hogy az enyém, mert Gremin azt mondta: Dénes, bírd még egy darabig, mindjárt nyit a pék. Aztán Tatjanával 4:15-kor lementünk a pékségbe, ahol már friss bagel illatozott a pulton.