Hoffmann Márta: Nakata kedvence
Ha makrélát eszünk, nekem mindig a Kafka jut eszembe…
Ha makrélát eszünk, nekem mindig a Kafka jut eszembe…
Sólet, vagy ahogy nagyanyám mondta: „csólent”. Sokáig ezt a hajdúsági tájszólásnak tudtam be, csak késő felnőttkoromban jöttem rá, hogy éppen ez lenne az autentikus kiejtés.
Valami készül.
Egyszer csak megszólal a telefon, majd benne János, aki elővezeti ötletét, hogy – Pareto-optimum alapon, köznyelvileg: „jut is, marad is” – főzzünk együtt a Saját levében című könyvből, elvégre, ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra.
A Jókai-bableves receptje a mi családunkban is szinte Saját levében módra készül; ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra. Egyedül a malacköröm marad ki belőle, talán a nem teljesen őskeresztény felmenőkre tekintettel, ám a jófajta kolbász és füstölt hús esetében a hal nevét mi sem kérdezzük.
Az a megtiszteltetés ért, hogy az Arnolfini házaspár személyesen tett látogatást hajlékunkban, azaz Recsi cicánál és lelkes gazdájánál.
úcsú reggelinket hajón kelt fahéjas csigával kerekítettük…
Amíg a matrózok az elemekkel küzdenek, vagy éppen henyélnek a fedélzeten, én a hajó gyomrában szorgoskodom, hajószakácsi teendőket ellátva.
Ez a búcsúvacsoránk menüje: vörösboros spárgás rizottó, lepényhallal és rákocskákkal.
Elképesztően fokhagymás volt, de megérte!