UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Majd négyszáz évvel ezelőtt, az 1600-as évek közepén ez a kisfiú valóban ott ülhetett ebben a holland konyhában a reggelijére várva. Ő Christiaan Huygens, a ház pedig a Hofwijck nevet viseli, és az édesapja építtette a Vliet csatorna partján, félúton Hága és Leiden között.
Bonn belvárosában egy kis mexikói étteremben ültek le, a nyitott ablaknál, hogy egyszerre legyenek kint is, bent is. A volt férje szüleivel kizárólag magyaros vendéglőbe lehetett járni, holott Erika szívből utálta a töltött káposztát meg a csirkepörköltet, a hajlamai a húsmentes koszt felé vitték, de az ő véleményét senki nem kérdezte.
Minden évben eljön az a nap, amikor kísértést érzek, hogy feltöltsek egy fotót az Instagramra #lastdayofsummer megjelöléssel. Tavaly ez a nap valamikor szeptember közepére esett, az idén hamarabb búcsúzott el a nyár.
A karantén új megoldásokat követel – az élet többi területéhez hasonlóan a konyhában is.
Mióta karanténba szorultunk, váratlanul kitört belőlem a házitündér. Sütök-főzök, mosok, vasalok. És tudom is már, hogy miért.
Bonnban, a Bundeskunsthalle éttermében, a nevét viselő rizlinggel koccinthatunk a 250 éve született Beethoven emlékére, miután megkóstoltuk ebédre valamelyik kedvenc fogását.
A muzsikus kedvenc innivalóinak listáján a kávé állt az élen, azzal indította a napot, és délután is szívesen fogyasztott belőle – akár egy kávéházba beülve, akár odahaza.
Étel tematikájú holland szókincsemhez az idén az appeltaart, azaz almás pite társult, amelyikből a legfinomabbat Utrechtben ettem, a Catharijneconvent múzeum kávézójában.
A német nagyvárosok multikulturális negyedeinek irigylésre méltó adottsága, hogy nincs az a nemzeti konyha, amit itt meg ne kóstolhatnánk. És valóban, Berlinben szintén egymást éri pizzéria és currywurstos bódé; vegán salátázó és steakhouse; vietnami levesező, thai kifőzde, sushi-étterem, hamburgeres; kínai, etióp, marokkói, mexikói, indiai, perzsa vendéglő; elvétve még alt-wien vagy német is.
– Létezik Mühlhausenben egy nagyon régi szokás – koccintotta oda a poharát az enyémhez. – Zöldcsütörtökön perecet sütnek a pékek, és aki nem eszik belőle, annak állítólag szamárfüle nő.
Gyerekkoromban két nagy vágyam volt: hogy én is ugyanolyan mackóruhát hordhassak, mint mindenki más, és hogy engem is ugyanúgy hívjanak, mint mindenki mást.
Sokáig csak akkor tudtam dolgozni, ha csend vett körül. Egy ideje azonban rájöttem, hogy létezik a csendnél jobb megoldás. Több is.