UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
S itt szépen elérkeztünk a harmadik Villa-regény másik kulináris Leitmotívjához, a Németországban Pommersche névre hallgató pomerániai pástétomhoz. Ez ma is a német reggelik, uzsonnák, vacsorák fontos alkotóeleme.
Szerencséje van mindazoknak, akik Kisfaludy Sándor, alias „Himfy” egykori sümegi otthonába, napjainkban emlékházába látogatnak, hiszen a költő és felesége-múzsája, Szegedy Róza életéről valló, mesélő tárgyak mellett hónapról hónapra egy szép ráadás is várja itt a betérőket.
Az itt mellékelt képen sokunk közös gyermekkori élménye jelenik meg: egy faragott oszlopokkal-tornyocskákkal és márványlappal ékes, tizenkilencedik század végi ebédlőszekrény, vagy ahogyan a hangulatos grafika készítőjével közös, kétnyelvű szülővárosunkban, Pécsett-Fünfkirchenben becézték: „kredenc”.
Családunk több évtizedes kedvence a zabpehelyleves, amelynek számtalan variációját főztem már meg házam népének. Még az unokák közt is van olyan különc palánta, aki nagyon szereti.
Tekintettel arra, hogy sem a ceruza, sem az ecset kezelésében nem tudok jeleskedni, ezúttal egy saját készítésű fotós gyümölcs-csendélettel, pontosabban, egy áfonya–málna „duó” képével fejezem be új könyvem végleges vízfestmény-remekeinek halk megünneplését.
A könyv – szellemes, szerencsés, találó, s a mű lényegét kiválóan összefoglaló választás ez – egy Julia Child-idézettel indul: „Ha főzöl valakinek, aki közel áll hozzád, az felér a legszebb szerelmi vallomással.”
Hivatalos kitüntetésekben csöppet sem bővelkedő életemben kaptam azért jó néhány, életem végéig szeretetet sugárzó, erőt adó elismerést. Olykor olvasóimtól, máskor pedig tanítványaimtól, akikkel összehozott a sors a Károli Gáspár Református Egyetemen töltött csaknem húsz év alatt.
A könyv hősnője az okos, találékony, erős akaratú Madame Clicquot (lánykori nevén: Barbe-Nicole Ponsardin), aki Reimsben született, egy jómódú polgárcsalád sarjaként. 1777-ben, húsz esztendős korában feleségül ment a kezdetben csak vörös- és fehérborral, majd habzóborral is kereskedő François Clicquothoz, házasságuknak nyolc évvel később a férj halála vetett véget.
Húsvét második napján írom ezeket a sorokat, de még véletlenül sem egy nyusziról, legyen az csoki, vagy dísztárgy, vagy éppen játék. Hanem egy nagyon szép, fehér porcelánegérről, amelyet – óriási luxus volt ez nekünk akkoriban, 1982 táján – azért vettem meg, hogy a hűtőszekrénybe kerülő, az idő tájt még nem túl változatos sajt-zsákmányainkat frissen tartsa.
Igaz, lassan hét éve annak, hogy Erdélyi Z. Ágnes varázslatos és igaz balatoni „kulinármeséi” és Szalontai Ábel táj- és ételfotói közös albumba rendeződtek, mégsem elkésett és időszerűtlen röviden bemutatnunk ezt a klasszikus értékű, szépséggel, bölcsességgel, életszeretettel, továbbá a nemes ételek és borok szeretetével teli könyvet.
Maria Nikolai németül Münchenben megjelent, egyszerre ipartörténeti, emancipációs és szerelmes regényére alaposan felkészített a sors. Már nagyon korán megtanultam, hogy a csokoládé, a csoki nem „csak” édesség, nem csak a szerelem jelképe, hanem bizony sokszor maga a nagybetűs Élet.
