Stegbauer Tibor: Mikor elárvultunk apámmal
Egy napon azt vettük észre, hogy mindketten árván maradtunk. Apám asszony nélkül, én pedig anya nélkül. Három napig csak bőgtünk.
Egy napon azt vettük észre, hogy mindketten árván maradtunk. Apám asszony nélkül, én pedig anya nélkül. Három napig csak bőgtünk.
Tehát ketten ültünk az autóban. Én a megszokott helyen, az anyós felől pedig a bepárásodott kvasz. Az évek alatt gyűjtött tapasztalat azt súgta, hogy ha az InterRégió most indult el Bodokról, akkor minimum húsz perc, mire a sorompóőr koszos, valaha sárgának született zászlócskájával, vigyázz állásban tiszteleghet neki. És jött a salamoni gondolat, hogy nézzük csak meg, mit is tud ilyen esetben a kvasz.
Norvég barátaimmal egy neptuni (Fekete-tenger) üdülőhelyen megtartott élelmiszer-biztonsági előadásról tartottunk haza, s épp a lofoteni szárított tőkehal sorsáról elmélkedtünk, amikor megszólalt a telefon.
Aztán nyár derekán, mikor a pityóka már virágzott, lehetett leszedni a borsóhüvelyeket, azokat hüvelykujjal kibontani, felénél többet az odakészített tálba tenni, s a maradékot megenni.
Tamásról annyit kell tudni, hogy Budapesttől le egészen Makóig, de még Nyíregyháza vonzáskörzetét is beleértve, képes volt garantáltan ellátni az említett kereskedelmi körzetet cseh származású szalonnás, paprikás, sós, sajtos, de csak jelzésértékűen sózott és füstölt sajtaromás chipsekkel, bármilyen mennyiségben.
A tálcatologató a mai Petőfi utcában volt. Arra már nem emlékszem, hogy akkor milyen hazafias megnevezése lehetett. A lényeg, hogy a neoncsövekre ragadt rengeteg légypiszoktól s cigarettafüsttől egészen családiasnak tűnt a környezet.
A szalonna nem lehetett sokkal vastagabb, mint a bükkfából hasított, s kézvonóval simára húzott lapítódeszka, de sarkai nem voltak megcifrázva. Még látszott rajta a böllér pálinka után sóvárgó, meglebbenő keze nyoma.
Az első reggeli kérdésem arra vonatkozott, ha már itt a vég, akkor hány kiló makarónit vegyek? S vajon hányan jönnének el a temetésemre, ugyanis a halotti torban tíz deka száraztésztával szokták számolni a pörkölt mellé szervírozott köretet.
Életem legjobb kávéját a Fekete-tenger partján fekvő Eforie Nordon, Romániában, egy Che Guevara névre hallgató utcasarki kocsmában ittam. Széles, nagy fehér csészében hozták, barna cukorral.
A padlizsánkrémnél tartottunk, amikor nekem a parázsló tűz, amin a padlizsán sült, a brazil tüzeket juttatta eszembe. Meg is kérdeztem Alexia nővért: „Miért égetik fel az erdőket Brazíliában?”
Ma reggel jutott eszembe, nem sokan mondhatják el magukról, hogy sültgalamb-evésre ösztönözték volna őket a hetvenes évek hadseregében…