UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Nádas Péter: Párhuzamos történetek. És felvillan egy snitt, amely a teljesen még el nem hagyott gyerekkor és a polgári miliő biztonságát idézi meg egy rizses csirke képében, amelyet a család bejárónője, Ilona készített.
Gyerekkoromban nálunk, Nagyszalontán nem volt hagyománya a Márton-napi libavacsorának. Egyrészt azért, mert a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésének érájában még csirkehúst is nehezen lehetett beszerezni, nemhogy libát. Másrészt pedig apám nem szerette a szárnyasokat.
Boldogult diákkorom egyik kedves emléke az, amikor egy hideg novemberi napon az utolsó (no jó, utolsó előtti) három lejemért sült gesztenyét vettem a főtér sarkán Kolozsváron, s azzal kedveskedtem a barátnőmnek – jelenlegi feleségemnek.
Nagyszalontán, gyerekkoromban egyszer beteg voltam és apám a városból krumplis palacsintát hozott nekem.
A nagyapám – unokájával ellentétben – tehetős ember volt, megengedhette magának a külföldi nyaralásokat. Egy alkalommal Párizsba, onnan pedig egy normandiai halászfaluba ment. Vendéglátója – egy emigráns magyar festő – örvendezve mondta neki, hogy végre megjelent az osztriga az egyik helyi vendéglőben…
Megjelent Manolo, aki a vendéglő tulajdonosa, szakácsa, pincére, takarítója és PR menedzsere is volt egy személyben. Azonnal ajánlott egy könnyű lazacsalátát.
Egy nagyváradi cég tulajdonosa úgy gondolta: Szerelmes szakácskönyv szingliknek című könyvem ismertetése javíthatná az alkalmazottak munkamorálját, vagy legalábbis étvágyát. Az előkészítő megbeszélések egyikén felvetődött, hogy akár főzhetnék is valamit a vállalkozás 15 fős csapatának…
Az egész egy könyvbemutatóval kezdődött. Cserna-Szabó András látogatott el Nagyváradra.
A lecsó rendkívül elmélyült, olykor tettlegességig fajuló viták tárgyát képezi. A nézeteltérések kifejtésének két szintje van: szakmai és politikai, s ezek oksági folyamatként követik egymást.
Van az úgy, hogy a már nem kezdő, de még mindig bizonytalan szakács egy bizonyos ételt akar elkészíteni, aztán egy másik lesz belőle.
A római Antica Pesa (Antik Mérleg) vendéglő egy fedett teraszon volt. A hely maga volt a biztonság és a nyugalom. Asztalunkhoz vezettek, és rövidesen megjelent a pincér az itallappal, amelyik akkora volt, mintha A párhuzamos történeteket egyetlen kötetben adták volna ki.
„Hogyan főznek az ausztrálok?” „Olyan sehogy se. Igazi ausztrál kaja nincs is, csak pizza meg kínai. Az megy mindenütt. Hát én meg azt nem nagyon komálom.” „Kengurut esznek? Az mégiscsak ausztrál.” „Igen, de nem minden kenguru jó enni..”