UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Bosnyák menyecske invitál véget nem érően, mesébe illő kedvességgel és pompával. Rábökünk az „ezeregyéjszaka” szórólapjára, két bosnyák márka egy euró, fém tálak, meg szőlőlevelek, nem szerelmes (bár, ha akarom, igen), hanem töltött (japrak), csevapcsicsa és bosnyák kenyér.
Új lakás – új konyha – új korszak (pasi maradt a régi!). Ehhez igazán méltó a sohasem kóstolt, rögtönzött, új évadnyitó cuppanós rizottó!
Gulyás ide, vírus oda, mindenki védett, halaszthatatlanul jöhet végre a közös tavaszi premier. Tűzfelelős ugrik, deszant tűzhely 5 perc alatt felállítva, 4×2 tégla, rá kerek vaslap, rá 9 tégla körbe.
Tócsnit sütni csakis lámpalázzal tudok. Ez környezetbarát ugyan, de jóval tovább tart, éhes embernek istencsapás. Gyerekkori emlékképek, ízfoszlányok a számban, hó elején párizsis kenyér, hó végén tócsni a vacsora.
Alapvetően a három szín- és ízréteg teszi mutatóssá. Legalul a dió, középen a mák és a szilvalekvár feketéje, felül pedig az alma szerény, szűzies világossága. A tészta vékony rétege csak sejlik, a fogyasztó szinte csak tölteléket harap.
Ilyen fekvéssel és testi adottságokkal csakis a legjobbat szabad. Mármint az asztalra. De hogy kerül a sellőlány az asztalra?
Magas tésztát képzeltem, duzzadó pironkodó meggyszemekkel, néhol szemérmes, megpirult, passzív-agresszív diódarabokkal, amik a meggyszemek alatt rejtőzködve várták a mellékszerep adta lehetőségeket.
A mexikói maja istenek és az indonéz védőszentek áldásával.
Az asztalon az élet. Buja, zöld élni akarás, még most is, amikor nehéz látni a jövőt.
Ki tudja, hogy a pompásabbnál pompásabb gasztronómiai fotográfiák közül melyek ábrázolnak valódi ízháztartási élményt, s melyek csupán Patomkin fala(to)kat?!
Míg más ember malacot süt szilveszterkor, mi almát sütöttünk. Más ember tányérján a malacot meg ne kívánd!
A huncut ízharmónia napsütötte meztelensége közelíti a pillanatot, amikor a kóstálás kóstolássá válik.