Székelyhidi Zsolt: Karácsonyi lekvározás

Elkészítettük Virággal életünk első karácsonyi, rokonoknak szóló, ezért hát jól átgondolt, ajándéknak is nagyszerű mandarin-narancs-alma-citromlekvárját gyömbérrel, szegfűszeggel és fahéjjal bolondítva. Ami nagyon is jól hangzott, egészen addig, amíg bele nem fogtunk. Az almával még nem is voltak gondok, a narancs csak-csak, a citromot tudtuk, de a mandarin, hát az iszonyú munka volt. Ugyanis az ezeregy (vagy talán millió) darab, különálló, pici gerezdről egyesével le kellett fejtenünk a lekvárba nem való, keserű, fehér kötőszövetet, az albedót, vagyis a taplószerű középső réteget. Ami persze van a narancsnak is, ám ott a dolog jóval egyszerűbb, mert minden nagyobb.

A kilónyi gyümölcslé tulajdonképpen mindenhol volt, de leginkább nem a tálban: csurom ragacs voltunk ától cettig. Küzdöttünk, motyogtunk, zsörtölődtünk. Ittunk. Eláztunk, ragadtunk. A végén (közel volt a kuka, de) megfőztük a növényeket, a forró lét elosztottuk a három napja lábosban és lavórban ázó, rengeteg befőttesüvegbe, jól bedunsztoltuk őket, és örültünk, hogy kész. Hogy vége van a lekvárfőzésnek.

A címke hűen tükrözi, mennyire erőből, akarattal mentünk neki a procedúrának, és hányféle eszköz kellett a lekvározáshoz. A rokonok ebből persze semmit nem érzékeltek, pirítóssal vagy palacsintába édes élvezettel zabálták életünk első és egyben tutira utolsó mandarin-narancs-alma-citromlekvárját gyömbérrel, szegfűszeggel és fahéjjal bolondítva.