UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Az én kávém – ez a gyerekkori, csatos üveges – pótkávé. Gondolom, háború utáni megszokás. Forralt friss tehéntej – ráncosodó bőre, mint torlódó jégtáblák, nagyanyám kezéből belémorzsolt Franck katáng-korong – egy alábukó fóka, frisshó-cukrosan, Arktisz-hidegen.
Nem voltam nagy konyhatündér, sőt, semmilyen tündér nem voltam. Debreceni házunkban, ahová öt éves koromban […]
A sajtos galuska (Kasspatzl, Käsespatzle) osztrák étel, de még sosem került a tányéromra Ausztriában.
Történet Hugóról, aki ifjú még, de nagyon szépen fejlődik.
Korán besötétedő télestéken a tűzhely vasajtós sütőjének rostélyára tettük a krumplikat héjastul, mindazonáltal gondosan lesikálva, illedelmes rendben…
Úgy alakult, hogy macskás pitét sütöttem a kolléganő szülinapjára. Na, nem úgy macskás…
Aki vonattal hagyja el Berlint, az a Hauptbahnhof bejáratánál újabban igencsak étvágygerjesztő lépcsőzésre számíthat.
A pusztába kiküldött tudósító, aki télen a tévében nézte végig a csegei komp és kezelője, Jani drámáját, egy szép pünkösdhétfői napon a felújított, muskátlis ládákkal kicsinosított kompon találta magát, egy tál pomázi eper és némi sajtos stangli társaságában.
Amikor először megláttam a boltokban, az első gondolatom az volt, hol máshol neveznének el egy üdítőitalt Jézusról, mint Brazíliában.
Valahogy nem kívántam folytatni az evést, de udvariatlan sem akartam lenni, így aztán maradt az őszinte szó: „Sárita, én eztet a toszot nem eszem meg!”
Az egy szem pincér elnézést kért a lassú kiszolgálás miatt, és vigasztalásul előkapta a citerát egy dal erejéig, melyből megtudhattuk: nevezett felszolgáló házának teteje nádból készült.
A nyolcvanas évek közepétől, a stúdiói és művésztelepi társaság szűkebb közösségéből, Budaörsön létrehoztuk a Budaörsi Műhelyt, ahol a mester, Fischer Ernő (1914–2002) haláláig, hétvégeken rendszeres összejöveteleket tartottunk. Ezzel privát módon kiegészítve, majd folytatva azt a közös szellemi munkát, amit a nagyobb közösségben addig megéltünk.