Arnóti Péter: Bejgli-verseny

Talán soha nem fogom már megtudni, mitől volt olyan finom a Teri nagyi bejglije. Néha persze felmerül bennem, hogy csak a gyermekkor távolából látszik olyan fenségesnek az a sárga tésztájú, édes, omlós süti, de aztán rájövök, hogy tizenévesen nagyon is tudományos alkat voltam: csak a tapasztaláson alapuló tények győztek meg. Szóval, az a bizonyos mákos bejgli valóban csodás volt. Mákos, mondom, mert a diós ugyan ott kínálkozott mindig az asztalon, de az ember csak akkor fanyalodott rá, amikor a mákos már fogyóban volt.

De repüljünk vissza az időben vagy negyven évet, kimondani is szörnyű, és nézzük meg, hogyan zajlott családunkban a bejgli-verseny. Nem hirdették meg persze hivatalosan, a Népszabadság sporthírei között sem szerepelt, de mi, Apámmal mégis tudatában voltunk.

Az volt a szokás minálunk Karácsonykor, hogy Szentestén Apáméknál, 25-én Teri nagymamánál Kispesten, 26-án pedig Ilonka nagyinál Taksonyban ült össze a család. Nem voltunk sokan, de néha távolabbi rokonok is csatlakoztak. A menü rögzített volt, a versenybíróság a legkisebb eltérést is szigorúan szankcionálta. Szentestén halászlé, rántott hal, aztán első nap húsleves, rántott hús, második nap pulyka. Természetesen mindhárom háziasszony sütött kétféle bejglit, éppen ez adta a verseny alapját. Az érdekes az volt, hogy a versenyben részt vevők nem tudták, hogy versenyeznek, ők csak legjobb tudásuk szerint megsütötték a bejglit, mi pedig Apámmal titokban pontoztunk. Titokban, mert nyíltan nem lehetett kritizálni senki főztjét, nehogy megsértődjön. Még akkor sem lehetett megbeszélni a dolgot, amikor hazafelé tartottunk Karácsony első vagy másodnapján, hiszen anyám ott ült a kocsiban. Ő is részese volt ennek a kimondatlan bajnokságnak. Maradtak tehát sokatmondó pillantások, összekacsintások, és rövid szakmai megbeszélések, ha sikerült ketten maradnunk Apámmal.

Több szakmai szempont is felmerült. Először a külcsínt vizsgálja meg az ember: szép márványos-e a teteje, nem túlsült-e, van-e rajta repedés. Aztán a belbecs került terítékre: milyen a töltelék eloszlása, jutott-e mák a végébe is, nem száraz-e, érvényesül-e a mák-dió eredeti íze, mennyire morzsalékos, jól vágható-e, van-e benne elég mazsola stb. A legvégén volt még egy kategória, az általános benyomás, ami mondhatni összefoglalta a többit, és egyben megmutatta a verseny győztesét is.

A három bejglit egyenként pontoztuk, és Karácsony utolsó napján kihirdettük a végeredményt. Akarom mondani nem hirdettük ki, inkább titokban tartottuk, mert a család háziasszonyai mind büszkék voltak saját művükre, amivel sokat dolgoztak, és megbántódtak volna száraz értékelésünkön.

Most, így harminc év távolából, elmondhatom már: szinte minden évben a Teri nagyi bejglije vitte el a pálmát. Egyre kevesebben vannak, akik megsértődhetnek ezen az ítéleten, a zsűri másik tagja is eltávozott mellőlünk.

Az illető bejgli számomra, most, hogy így utánagondolok, azért is volt olyan különleges, mert a karácsonyi túlfűtött szoba hőmérsékletéhez képest szinte hideg volt, nagymama a spájzból hozta elő, ami télen igazi jégverem volt. Ez valami egyéni jelleget adott az amúgy is zseniális süteménynek.

Pár évvel nagyi halála után előkerült az eredeti recept, nagymama saját kézírásával. Elfogott a szívdobogás, na, mondom, most végre utánacsinálhatjuk. Itt van a kezünkben a kulcs a Paradicsomhoz. Mint valami filmbeli sírrabló illesztettem bele a kulcsot az ezeréves kőbe, hogy feltáruljon a fáraók kincse. Hát, valami feltárult, de a kincs rejtve maradt.

Kiderült, hogy a recept valóban eredeti, valóban nagyi kézírása, de a bejglit nem a recept szerint csinálta. Ő nem méricskélt, szemre tette bele a vajat-zsírt, kisujjában volt a cukor és a mák helyes aránya, pontosan tudta, mennyi élesztő kell bele. Kísérleteztünk évekig, születtek finom, az eredetihez hasonlító sütik, de azt a bizonyosat, amelyiket oly büszkén hozott elő évtizedeken át a hideg spájzból, soha nem sikerült előállítanunk.

A verseny tehát lezárult, az eredmény megismételhetetlen. Maradnak az emlékek.