Arnóti Péter: Solidarité

Műanyag doboz fekszik az úttest szélén, de nem eldobva, inkább szépen és tudatosan odahelyezve, épp a párizsi Panthéon mögött, a parkoló autók között, egy szemétkuka takarásában. A színe és formája, felirata azt mutatja, valami készétel lehetett benne, talán grillezett provanszál csirkemell zöldbabbal és berni mártással vagy marhasült vajas burgonyával, ki tudja. Nem állok meg jobban megnézni.

Járókelők jönnek, mennek, közepes a forgalom, reggel van még a párizsiak számára, csak kilenc óra. Itt később indul az élet. Nyugaton vagyunk, a nap így ősszel érezhetően később kel, mint odahaza, nyolc is elmúlik, mire kivilágosodik. Ha ilyentájt végigmész a megszokott utcákon, elvétve találkozol valakivel. Egy-egy forgalmasabb kereszteződésnél, a sarki bárokban, kávézókban persze már vannak. Egyszerre húszan is támasztják a bárpultot, a feketéjükre várva, melyhez néha elmajszolnak egy croissant-t is.

Itt a hatodik kerületben, a Szent Genovéva templom szomszédságában csend van. A kávé kesernye még a számban, alig cukroztam ma reggel. Én is a pultnál ittam meg persze, így olcsóbb, meg korán is van még a fonott, sárga székekre kiülni és az elhaladók után bámészkodni. Pedig a teraszon lévő, az utca felé fordított széksorok felett fűtőszál izzik, érzik a kellemes meleg elhaladtomban, de mégse vonz, csípős még a levegő. A pultra kitett La Parisienne-t lapozgatom, nem igazán érdekel. Kiderül: a franciák komoran ítélik meg saját jövőjüket, úgy érzik, rosszabbul élnek, mint 10 évvel ezelőtt, az elemzés a cikk után elmondja, nem valós az érzés, hiszen ennyi meg ennyi százalékkal nőtt a vásárlóerő, javultak az életfeltételek. Negyvenes csinos nő mosolyog a képen, meséli, 13 éves korában megerőszakolta egy fotós, mostanáig magában tartotta, de nem lehet tovább, legyen ez példa mindenkinek. Kihörpintem a kávé maradékát, fizetek, megyek.

A doboz mégis figyelemfelkeltő, mert egyrészt láthatóan a szeméttől kicsit távolabb akarták letenni, talán ezzel is jelezve, hogy még nem szemétről van szó, hanem elfogyasztható ételről. Valaki még örülhet neki.

Persze nem én, aki laza párizsi szerelésben – zakó, nyakon hanyagul átvetett sál – céltalanul bandukolok a kora reggelben, magamat elegánsnak képzelve, elégedetten, gyomromban az elfogyasztott, finom kávé és a rongyoskifli. Ahogy jöttem felfelé a Boulevard Saint-Michelen (ahol Ady lefelé, a Szajna felé sétált az égő „kis rőzse-dalokkal”) nem egy kapualjban, üzletportálnál találkoztam utcán alvókkal, alattuk az obligát kartonpapír, takaróul számos nagykabát, sokszor mellettük kisgyerek, kutya vagy más társ a bajban. Ilyenkor kicsit mindig magába néz az ember, majd valamivel megnyugtatja magát: nem lehet mindenkit megmenteni, miért nem dolgoznak, amikor láthatóan magabíró emberek, na meg, lehet, csak show az egész, hogy pár centet lejmoljanak a tétova idegentől, valójában pedig kellemes lakás várja őket a külvárosban. Ezek az öncsaló képzetek kis időre elaltatják a lelkiismeret-furdalást.

Érdeklődve szemlélem a kitett dobozt, és akkor tűnik csak fel valami, ami elsőre megdöbbentett, értetlenül bámultam, majd szinte könnyet csalt a szemembe.

A doboz tetejére a jólelkű adakozó egy villát helyezett, szép, míves, fém evőeszközt, ami talán a keze ügyében volt otthon a fűtött emeleti polgárlakásában, amikor vacsora után leszedte az asztalt és azon tanakodott, mit is kezdjen a megmaradt főtt étellel.

Mellétette. Hadd egyen más is.