Abafáy-Deák Csillag: Húsleves Kaporné módra
Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja,
s az egészségest viruló ifjúvá teszi.
Wikipédia, ismeretlen szerző
Kapor Imre öt éve halott. A mája vitte el. Özvegye, Rozi, azóta nem főz, egy főre nem érdemes. A sarki kifőzdéből viszi haza a kosztot, egy menü elég neki ebédre és vacsorára. Mióta Imre elment, nincs étvágya. Pasija sincs. Öt éve. Lesoványodott. Kolleganői irigykedve kérdik, milyen fogyókúra receptet használ. A társkereső oldalra is ők tették fel. Sok férfinek megtetszett Rozi fényképe, de a legkitartóbb Nándi volt. Hetekig ostromolta, míg Rozi beadta a derekát, tetszett a férfi kellemes modora, és a fényképe is.
Az első randin vendéglőbe mentek. Nándi húslevest rendelt. Belekóstolt, és letette a kanalát. Már sehol sem tudnak igazi húslevest főzni. Én tudok, szaladt ki Rozi száján. A férfi megfogta az asszony kezét és csak annyit mondott, azt megkóstolnám.
Rozi most gondban van. Mit főzzön Nándinak. Semmiképpen se Imre kedvencét, marhahúslevest gazdagon, cigánypecsenyét, sok szalonnával, ha ezt tenné, akkor megcsalná az urát. Holtában. Rozi most tyúkhúslevest főz. A marha az Imréé. Legyen metélt is benne? Nem, inkább grízgaluska. A főzést nem lehet elfelejteni, akkor sem, ha sokáig nem csinálja az ember, olyan, mint a biciklizés. Azért mégis belenéz a neten receptekbe: A jó húsleves titka, hogy lassú tűzön, sokáig készül. Előnyös tulajdonsága, hogy nem kell órákig ácsorogni mellette, ezért akár egy kis házimunka mellett, netán szeretkezés közben vidáman elrotyoghat magában a gázon.
A legnagyobb tyúkot vette meg a Nagycsarnokban. Pucolja a répát, petrezselyemgyökeret, minden friss, ropogós. Míg fő a leves, tiszta ágyneműt húz fel. Házimunka. Nándi délben érkezik. Egy üveg bort és cserepes virágot hoz, ez tovább tart, mondja. Rozi az ebédlőasztalra helyezi mindkettőt. A teríték, a Rosenthal szerviz utolsó darabjaival, kifogástalan. Figyeli a férfit, a pocakját, biztosan szereti a hasát.
A férfi előtt a gőzölgő leves, külön tálon a grízgaluska. Fűrészpor. A tyúkhúsleves nem újházi. Nincs benne a tyúk húsa. Csak nyak és zúza. Szív sincs benne. Nándi kelletlenül kanalaz, tekintete Rozi nyakára téved. Pulyka. Nem kér repetát, bort tölt. Rozi behozza a sültet, a főtt tyúk pirosra sütve. A krumplipüré szétfolyó. A férfi combot és mellehúsát szed a tányérjára. A tyúk megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyűlt össze. Rágós. Száraz. Nem bírja lenyelni. Rozira néz, a halásznadrág alatt inas lábak. A püréből eszik, a húst félrenyomja. Hozom a desszertet, mondja Rozi, női szeszély és dobostorta. Nándi feláll az asztaltól, köszöni az ebédet, sajnos sürgős dolga van, sms-t kapott, meg egyébként sem édesszájú. Kézcsókkal búcsúzik. Rozi leül az asztalhoz. Talán mégis marhahúslevest kellett volna főzni. Velős csonttal.
hú, ez nagyon jó volt.
hadd mondjak el ennek kapcsán – ennek az írásnak a remek mivoltát nem illetve – egy történetet. az anyámét. mindig azt gondoltam (ma is azt gondolom), hogy az anyám a világ legjobb szakácsa volt. előttem van egy kép, egy emlék: a bejárónővel véget nem értően nyújtják, húzogatják az asztal mellett körbe-körbe a rétes tésztáját. de minden fogásnál ugyanilyen perfekcióra, a tökéletességre törekedett – apámat akarta meglepni, elkápráztatni. sikerült is neki. aztán apám váratlan halála után egy kis lakásba költözött – a nagyot nekem hagyta -, ahol természetesen nem tartott bejárónőt, harminchárom négyzetméterrel minek?, és ami a lényeg – nem főzött magára. vagy csak alig főzött, a legegyszerűbb dolgokat. én viszont menetközben rákaptam a sütésre-főzésre. bár annakidején nem figyeltem oda rá, hogyan csinálja, jöttemben-mentemtem rengeteg dolog rámragadt. az internet korában ugyebár receptkönyvre sincs szüksége az embernek. én vittem fel neki néha kaját. egyszer átjött hozzám, figyelte, hogyan készítem a vadasmártást. bizonytalan voltam, hogy a habarást mennyi liszttel csináljam, egy avagy két kanállal, megkérdeztem tőle. elgondolkodott. nem tudom, felelte. dehát te is sokszor készítettél ilyet! igen, de akkor sem tudom. nem emlékszem rá. valóban nem emlékezett – a főzés az ő gyakorlatában nem olyan volt, mint a biciklizés. ennyi a történet, nem több. az igazán izgalmas dolgokat, hogy (egész életében) miért nem dolgozott, miért ért rá a konyhában csodákat alkotni, egy ilyen rövid megjegyzés keretében nincs módom megírni. esetleg csak annyit, hogy mikor beteg lett, erősen fogyott, tudható volt, hogy meg fog halni, mindig túróscsuszát kért tőlem. nagyon megörült neki, mikor vittem, de enni egy-két villára valónál nem evett többet belőle. aztán egy nap halottan találtam rá. az egyik szekrényében pedig gyógyszerek tömegét. amiket nem vett be. ott volt legalább kétszáz
doboz gyógyszer. minden dobozban több levél, minden levélben több tabletta. soha nem panaszkodott, azaz nem mondta el, mije fáj – merthogy a hirtelen megdermedéseiből, a fájdalmára, pontosabban a fájdalmát elleplezni akaró összeszorított arcából tudni lehetett, hogy nagyon beteg -, utólag tudtam meg, hogy gyomorrákja volt. az apám, igen, az apám állt itt is a háttérben, aki miatt, míg élt, a világ legjobb szakácsa lett, aki miatt a halálát követően felhagyott a szakácskodással, s akinek a rettenetes kínhalálát úgy akarta levezekelni – miféle isten az, aki elfogad ilyen áldozatot? – hogy ugyanolyan kínokat mért magára, mint amilyenekkel az apám ment el.
no csak ennyi.
ps: tegnap gulyáslevest csináltam, a la anyám, apám imádta.