Ferber Katalin: Az édes szörny
Nehezen ismertem fel a gyönyörűen felszeletelt, csomagolt sokféle tengeri halat Japánban. No, nem kell túloznom, egyiket sem ismertem fel… Néhány hónapja voltam Tokióban, amikor egy számomra igen vonzó küllemű hófehér (kissé rózsaszín árnyalatban csillogó) szeletelt tengeri dolgot vittem haza közös vacsoránkhoz. Csak társam világosított fel, hogy szépek eme cápaszeletek – amire összerezzentem, holott a csattogó fogsor sehol sem volt. Nem tudtam elkészíteni, így megenni sem.
Akkoriban még olvasni és írni sem tudtam japánul. Meg is jegyezte az egyik kollégám az egyetemen, hogy jönnek ezek a sápadtarcúak megállíthatatlanul Japánba, s képtelenek néhány hónap alatt megtanulni a nyelvet. (Melyet ő maga és gyermeke is hét éven át tanul.)
Lassan megszoktam a sokféle tengeri csodát, az elkészítésüket a piaci halasoktól tanultam, kivéve a tengeri sünét, mert azt élve kellett volna felszeletelnem ecettel, s ennek hallatán már a szétköltözést fontolgattam.
Olvasni is tudtam, írni is már, amikor helybeli barátaim meghívtak vacsorázni Tokió belvárosába. Ekkor ismerkedtem össze az egyetlen tengeri lénnyel, melynek nincs halszaga, sőt halíze sem, hófehér húsú csoda, ez pedig a mélytengeri óriásrák. (Nem tévesztendő össze a langusztával.)
Már a vendéglőbe belépve elámultam: három emeletnyi, a felszolgálók hagyományos (kimonó) öltözékben, s a hatalmas szörnyek kissé feszengve, de jelentős méretű akváriumokban mímelik a szabadságot.
Életemben olyan finomat nem ettem, mint ez a szörny. Természetesen az egyik legdrágább étek Japánban, s ez a hagyományos év végi ünnepi vacsora sok családnál.
Csakhogy édes szörnyünk akkora méretű, hogy aligha van japán fazék, amibe beleférne, aligha van sütő, melyen grillezni lehetne. Jobb oldali egyik lábától a bal oldali másik lábához gyakran másfél méteres fáradtságos „út” vezet. Amikor Okinaván jártam, megdöbbenve láttam, hogy az édes szörny sokféle zöldség és disznóhús (!) társaságában rotyog az asztali bográcsban. Akkor döntöttem el, hogy legközelebb én otthon szeretnék ilyet enni, sertéshús nélkül, elvégre ne keverjük a finomságot a jól ismert nehézséggel.
Japánban működik a világ legjobb és legsokoldalúbb postai szolgáltatása. Az édes szörnyre vágyó felhív egy telefonszámot, megrendeli az árut, melyre kérdések özöne következik a vonal másik végén. Főzve? Sütve? Az összes lába? A teste páncéljába töltsünk-e fermentált szójababból készült krémet? Mikorra kérik? Hány fő lesz a vacsoraasztalnál? Mikorra várják őket?
S akkor mindenre válaszolok; egy része nyersen, melyből együtt a rokonokkal közösen levest készítünk, a másik része grillezve. Természetesen a zöldséget, a fűszereket én veszem meg majd mindehhez.
Este fél nyolcra kérem. Hokkaidóról, mely több mint ezer kilométerre van Tokiótól, s ahol a tenger kellően hideg az édes szörnyeknek.
Fél nyolc előtt öt perccel megérkezik a kézbesítő, mindent úgy elkészítve, ahogy kértem. Ki is csomagolja. Instrukcióimat türelmesen hallgatva, mindent oda pakol, ahova kérem. Alig fejezi be, megérkezik az első vendégünk, s nyugtázza, hogy kellően domesztikált lettem, hiszen az lesz vacsorára, ami ilyenkor a családok többségénél.
Társam egyik testvérének köszönhetően évekkel később már rutinná vált a művelet, ő ugyanis halszakértő, s értett is ahhoz, hogy a legnagyobb és legfinomabb szörny társaságában búcsúztassuk az óévet. Természetesen akkor is én kértem a szállítócégtől, mely részét hogyan készítsék el. Ha egyben kaptuk volna, lelógott volna a vendégek térdéig az asztalról…
A legfinomabb tengeri lény, amit valaha ettem.
Illusztráció: Zsubori Ervin.
