Veress Tamás: Hentes

Gyermekkoromban rendszeresen elkísértem Anyut bevásárolni. Ilyenkor sorra jártuk bérházunk tömbjében a közértet, a zöldségest, végül a hentest. Elnéztem a kampókon a bordákat, combokat, fül mögött a rövid, zsíros grafitceruzát, a bámuló tükörpontyok lökdösődését a csempézett, részben üvegfalú, utcáról is látható kádban.

Volt egy másik hentesezés is, Apuval. Ritkán – mikor Anyu nem volt otthon, vagy esetleg nem főzött. Ilyenkor izgatottan nyitottunk be az üzletbe. Apuval sosem vásárlók, mindig vendégek voltunk. A tőkehús helyett a méltósággal forgó grillcsirkéket, a sercegő kolbászt, a vödörnyi kovászos uborkát figyeltük, a szatyros asszonyok sora helyett a fehérre mázolt, magas fém asztalkáknál némán falatozó férfiakat. Hatévesen szerettem bele a zsírban sült kolbászba, a papírtálcán lomhán szétterülő mustártócsába, a borostyánsárga almapaprikába, a ropogós fehér kenyér serclijébe.

Anyu és Apu mára elmentek, a közért helyén pajti pékség, a zöldséges helyén kifőzde, a hentes helyén kínai gyorsétterem működik – a pultban a fiú pontosan a pontyok helyén bámulja a kínai videókat a telefonján.

Illusztráció: Fortepan / Sándor György