Ittes Krisztina Zsuzsanna: Mézes vallomás
Valami olyan ez számomra, mint a „szerelem első látásra”, amelyet szigorú értelmezésben én sosem tapasztaltam meg. Csak a mézeskaláccsal éltem át, élem meg, és tart ez már mindörökre! Ezt csak onnan tudom, hogy egyik mézesezésem szolid, csendes magányában azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy mit sajnálnék úgy igazán itt hagyni ezen a világon, ha menni kell… Mint többgyermekes anyuka és immár nagymama, egy igazán jól funkcionáló család tagjaként, talán szégyellnivaló és számomra is nehezen érthető, de a kalácsaimat igazán sajnálnám! Ha már többet nem készíthetném őket, az már nem is én lennék…
Nem tudom, mi a varázs. Talán a fűszer, a kezem munkája, a szemem figyelme és a lelkem. Talán az idő, melyet ráfordítottam… Az a tengernyi. S benne sok gondolat, ki nem mondott szó, a megnyugvás és a béke…
Magányos cselekvés, amolyan terápiás munka ez, így úgy tűnhet, szeretek egyedül lenni. Sosem vagyok egyedül! Csak függője lettem a kalácskészítésben rejlő mérhetetlen harmóniának.
A készítés az idők folyamán a sejtjeimbe épült, talán azért, mert nem egy bonyolult folyamat. Nem teher a hozzávalókat cipelni. Egyik karácsonyi mézesezős elmélkedésemben megpróbáltam kiszámolni az évek folyamán elkészített mennyiséget: elhagytam már az egy tonnát… Nem éltem meg teherként!
Csak szeretni kell, ha ráragad a tészta a kézre, s addig gyúrni, míg megadja magát, elsimul és örömében kifényesedik. Szeretni kell mindig szinte nyakig lisztesnek lenni. Parfümként fahéj, ánizs, kardamom illatát magamon viselni. Boldogan válogatni a megannyi fém kiszúró között. (Mindig megfogadom, hogy tudatosan szortírozom majd őket alkalmak szerint, de reménytelen.) Lankadatlan figyelemmel mindig új formákat keresni a világban.
Szeretni kell a sütőt, mely fürge melegével gyors tempójú munkára késztet. Nem teher habot keverni, kalácsokat ecsettel kenni, s új kikeverésű színekkel szertelenkedni. Aztán várni, hogy a díszítésnél – ha épp nem köt valami keret – milyen mintát hoz majd ki belőlem az este. Végül megcsodálni, hogy mi lakik épp akkor bennem. És sosem szabad sajnálni az időt, melyet ráfordítottam.
Mérhetetlenül szeretem őket! Az összes valamennyit!
Ez a temérdek, tonnányi mennyiség sok lett volna a magam gyönyörűségére, és persze a családnak is… Ez nem titok. Kellettek hozzá azok is, akik szeretik, keresik, s akik a mézeskalács élményét bennem látják meg. Köszönet és hála érte!
A mézesezést én nem örököltem, de minden vágyam, hogy egyszer átörökítsem. Nagy a család, benne fiúk és lányok. Minden esélyem megvan rá.
Azt szeretném, hogy olyan mézeseim legyenek, melyekre örökre emlékeznek…
