Lieber Erzsébet: A kaposvári Resti főpincére
A nagyapám, Lieber Ferenc, a kaposvári Restiből ment nyugdíjba, főpincérként. Fantasztikus ember volt, szerette az embereket, a munkáját, élt-halt a családjáért, és értünk, az unokákért. Van egy fotó a Restiről, a képen a három férfi közül ő a jobb oldalon álló.
Én is sokat jártam a Resti teraszán, mert a nagyanyám gyakran elvitt ide, amikor ő vigyázott rám. Nézegettük a vonatokat, sütit ettünk, hűsítőt ittunk. Imádtam ezeket a sétákat, figyelni a gőzös vonatokat, az utasokat… Soha nem ebédeltünk itt, mert a nagymama minden nap „megfőzött” otthon, ebéd után pedig „elvégzett”, azaz rendet rakott, lemosakodott, és csinosan felöltözködött. Fogta a kezem, és elmentünk korzózni. Ha a Restibe is betértünk, az általában késődélutánra, kora estére esett. Kiültünk a teraszra, és rendeltünk valamilyen süteményt. Hogy ne emlékeznék azokra a krémesekre, franciakrémesekre, lúdlábakra, mignonokra és dobos tortákra, amik még eredeti alapanyagokkal készültek: főzött vanília krémmel, amiben apró fekete szemcsék jelezték a bourbon vaníliát, vagy magas kakaótartalmú csokikrémmel.
Eszembe jutott egy sütemény, amit nem a restiben fogyasztottam ugyan, de onnan származott. Betegen feküdtem otthon, amikor beállítottak a nagyszüleim egy papírtálcányi édességgel. Volt közöttük egy alagút formájú, amit korábban már többször láttam, és izgatta is a fantáziámat az a három nagy pötty a boltívforma közepén; mint kiderült, gesztenyemassza.
Restis ételek illatára is emlékszem, ami összekeveredett a nedves újságpapír szagával, amiben az éttermi maradékokból hozott a nagyapám a macskánknak és a szomszédék kutyájának.
Lieber Ferenc vérbeli pincér volt, nagyon barátságos, s civilben is mindenkihez volt egy jó szava. Ezért aztán rengeteg jó ismerőse volt, és sokan segítettek neki, mint ahogy ő is másoknak. Soha nem hallottam panaszkodni, szitkozódni, soha nem mondott egyetlen rossz szót sem másokra. Néha azért tréfálkozott, de azt is szeretetteljesen tette.
A családom többi tagjától mindig azt hallgattam: „te a nagyapádat szereted a legjobban közülünk”. Ez nem így volt, egyformán szerettem őket, de mivel én voltam a lány unoka, engem kényeztetett leginkább, sokat mesélt nekem, rajongtunk egymásért. Sokszor az életéről is beszélt. Többek között arról, miért lett éppen pincér. Jó eszű, de nagyon vagány, pajkos gyerek volt, iskolába járni, tanulni nem szeretett. Az apja, aki tanár volt, kétségbeesetten vitte kilencedik gyermekét egyik mestertől a másikig, próbálta beadni őt inasnak, de a nagyapámnak egyik munkához sem fűlött a foga. Utolsóként ácsnak adta be. A nagyapám lenézett a tetőről, látta, hogy milyen élet van alatta az utcán, sétálgatnak és beszélgetnek az emberek, és úgy döntött, ő itt egy percig sem marad tovább. Miután innen is megszökött, az apja végső elkeseredésében elvitte egy pincérhez. Ez már tetszett az életvidám fiúcskának, kitanulta, és élete végéig örömmel űzte ezt a mesterséget.
Dolgozott a kaposvári Kaszinóban, a Turul szállodában is, de aztán a Restiben kötött ki. Keringett róla egy anekdota a családban, hogy még tanoncként kellett felszolgálnia egy eseményen, amikor egy uralkodó érkezett a városba. Megcsúszott izgalmában, ám sikerült úgy egyensúlyba hoznia magát, hogy a megpakolt tálcáról semmi sem esett le, az illusztris vendégek pedig megtapsolták.
Ez a történet különösen hihetővé vált számomra, amikor nagyapa egy vidámparkban egymás után fizetett be karikadobáló körökre. Ennél a játéknál karikákat kell dobni különböző nyereménytárgyakra. Ha úgy sikerül, hogy a karika a tárgyra és annak posztamensére is pontosan (nem ferdén, nem csak érintve) esik rá, akkor a játékos megkapja a búcsúfiát. Mivel a nagypapám dobása mindig száz százalékosan talált, és már egy szatyornyi szuvenír volt a birtokunkban, odajött az üzemeltető, és könyörögve kérte, hogy hagyná már abba, mert nyeremények hiányában a végén be kell zárnia a boltot.
A manuális készségen, az emberekkel való bánásmód képességén kívül nem árt, ha egy pincér megfelelő memóriával is rendelkezik. Az én nagyapám több száz számtani műveletet végzett fejben naponta. Amikor az írásbeli szorzást és osztást tanultam, nem értette, hogy erre miért van szükség. Tettünk egy próbát, én mondtam neki háromjegyű számokat, amiknek a szorzatát ő néhány másodperc alatt fejben kiszámolta, én pedig írásban ellenőriztem. Mindig stimmelt.
Amikor 87 éves korában meghalt, tiszta fejjel és jó lelkiismerettel távozott. Ahogy ő mondta, el akart menni az ő „drága felesége után”, aki akkor már két éve nem volt köztünk. A nagymamám is nagyon közel állt hozzám. Ő, mint egy médium, mindig érezte-tudta, hogy mi van velem. Úgy gondolok rájuk, mint akik nagy utazáson vannak. Nem sürgetik, hogy én is felszálljak arra a vonatra, odahagyva a földi restit, de ha ez megtörténik, kitárt karokkal várnak majd…
A fotó forrása: Kaposvár retro foto
