Bauer Barbara: A reszelős túros emlékízei

Az emlékízek íz-emlékek: sejtések a nyelv hegyén, amik egy-egy hangulatra, illatra bukkannak fel a múltból.

Veletek is megtörtént már, hogy felfedeztetek a polcon egy kekszet, italt, pláne „nosztalgia” fantázianévre hallgató terméket, például felvágottat, de amikor belekóstoltatok, csalódtatok? Mi változtunk, vagy az íz? Elfelejtettük, vagy egyszerűen szertefoszlott a nyelvünkön a rengeteg zamat között, amik azóta és folyamatosan bombázzák érzékszervünket? Anélkül, hogy elméleteket gyártanék, valamit meg kell állapítanom: a házi ízek emlékében nem lehet csalódni.

A reszelős túrosig mintegy harminc évet kell visszalépni az időben. Ez volt az egyik kedvenc sütim. Gyönyörű, lágy és rengeteg túró van benne, amitől édes, mégis üde és friss. Szétomlik az ember szájában. Az apró tésztarögök és a szaftos túró vicces játékot űz, ha hagyjuk: darabjaira hullik, és a kakaótól kesernyés reszelék rágásra késztet, a puha túró nyelésre. Végül együtt érnek célba, és ez kéjesen finom.

Jelen esetben a lényeg persze nem itt van a történetben. Ezt a sütit csak az Anyukám tudja olyan finomra sütni, ahogy arra 20–30 év távlatából emlékszem. Ehhez nem is fér kétség. De a minap kinyitottam a hűtőt és kikukkantott belőle egy kiló túró. Csuszának szántam, meg körözöttnek, de mindkettő elmaradt. Vettem egy nagy levegőt, elővettem a receptet és nekifogtam.

A lányom nem evett a Mama reszelőséből (még, de ami késik, nem múlik), de erre talán ő is úgy fog emlékezni, mint az ő anyukája egyik konyhai remekművére… a nosztalgia nyomán.

> A szerző blogján a recept is elérhető.