Láng Eszter: Forgácsfánk rendrakással

Szokásom szerint épp valami édességre vágytam, valami egyszerűre és gyorsan elkészülőre. Ha az ember jót szeretne enni, hallgasson a profikra. Előkerestem hát a Saját levében című könyvet, s ahogy lapozgattam az oldalakat, megakadt a szemem a forgácsfánk receptjén. Azonnal éreztem, ezt muszáj elkészítenem. Ráadásul a kötetben kétféle leírása is van: lyoni és magyar. Franciás-székelyes ízlésem ellenére az utóbbi nyert, mert valahogy rám tört a nagyanyám konyhája iránti nosztalgia: a sok tojássárgája a mindössze negyed kiló liszthez az ő „békebeli” süteményeit juttatta eszembe.

Nálam egyébként nem olyan egyszerű a sütés-főzés. Minden konyhai eszközöm és alapanyagom az előkészítő-mosogató office-ban van, ahonnan be kell hordanom az összetevőket a nappali-konyha óriási diófa asztalára, a nyújtódeszkával és nyújtófával együtt. De megy ez hamar, megszoktam. Azért néha eszembe jut, mennyivel jobb azoknak, akiknek kis, keskeny, bérházi konyhájukban minden kéznyújtásnyira van, nem kell végigtáncolniuk a lakást, ha valamit készíteni akarnak!

Pár perc alatt összeállt a fényes tésztagömböc, csak úgy ragyogott! És persze ragyogtam én is, mert váratlanul felhívott az egyik legjobb barátom, és bejelentkezett délutáni látogatásra. A négyórás pihentetést egyből három órára mérsékeltem, s ez idő alatt olyan katonás rendet vágtam, hogy Zsolt első reakciója a kérdés volt: hová tűntek a szoba közepéről a könyvek, amelyek pár héttel ezelőtt halomban várták az osztályozást, elajándékozást. Hát két ládába, természetesen, s az ajtó mögé.

Az olaj épp elég volt, a sütés negyedórát, ha tartott – ez a legjobb a csörögében –, s a kereszthuzat kivitte a szagot is, mire a vendég megérkezett. Hálás is voltam a Saját levében gasztrokalandorának: ha nem veszem a kezembe a kötetét, ki tudja, meddig vártak volna a könyvek az elpakolásra! A csöröge pedig, mire ezt a pár sort írom, már el is fogyott.