Zsubori Ervin: Csillagtök születik

Ha az ember jót szeretne főzni, hallgasson a profikra. A Saját levében című könyvben találtam egy receptet, s azonnal éreztem, ezt muszáj elkészítenem… Pontosabban azt, hogy „ezt muszáj”, csak kicsit később éreztem, azt követően, hogy többször is átlapoztam a kötetet. A Sütemények eleve kiestek, az valahogy nagyon misztikus világ még. A Csalamádé túl szimplának tűnt főételként. A Mártások szintúgy (mármint főételként; szimplának kevésbé). A Sügér remuládmártással viszont jól hangzott, de csak a sügért ismertem belőle, s őt sem arcról. A Csevapcsicsa házi lepénnyel, ajvárral kimondottan vonzott, de amikor megláttam, hogy kétoldalnyi a receptje, inkább nem olvastam végig.

Mi maradt? Lényegében a Levesek. Amelyek között megláttam a Kapros csillagtök leves című tételt. Ebből a tök bátorított fel, nyugodtan állíthatom ugyanis, hogy az az egyik specialitásom: az elmúlt harminchárom évben háromszor főztem sütőtöklevest, s ezek közül mindegyik az utóbbi három évre esett. Az esetszámot tekintve a töklevest lényegében csak a rántotta és a tejbegríz előzi meg nálam; no meg talán a rakott krumpli, de az egy régebbi, kevéssé melegen tartott történet. És ezzel el is dőlt: Kapros csillagtök levest fogok készíteni.

Mivel kezd az ember? Időben beszerzi a hozzávalókat. Mindössze hat hozzávaló: ez az, ami igazán hozzám való – állapítottam meg elégedetten, s biciklivel nekivágtam a piacnak, három nappal a Cs-Day előtt. Azért biztos, ami biztos, megnéztem a neten, miként is néz ki a csillagtök, nehogy kínos helyzetbe hozzam magam; de pont úgy nézett ki, ahogyan elképzeltem. Tehát, a hozzávalók. 1 kg megtisztított és feldarabolt csillagtök (patisszon), [Ja, hogy ez azonos a patisszonnal… de mennyivel könnyebb magunk elé képzelni egy csillagtököt… Már messziről felismertem az ismerős zöldséges standján is, kereken másfél darab volt belőle, s meglehetősen csúnyán néztek ki. A főnök a leghatározottabban le is beszélt róla, hogy elvigyem őket – hiába, kifutott már a szezonjuk; ajaj. A második zöldségesnél nem volt, a közeli szupermarketben sem, végül a távolabbiban találtam még néhányat. A legszebb pontosan 1 kg volt, így nem vettem többet, pedig volt egy kis helyes, azt még nagyon mellétettem volna, de az 1 kg az 1 kg, ne variáljunk már az elején!] 1 kisebb fej vöröshagyma, [Itt nem volt gond, a spejz tálcán kínálta a megoldást; bár kérdés, mi számít kisebbnek.] 1 db krumpli, [Spejz, raktáron 2 db, még sok is, pipa.] 1 dl tejföl, [Hűtő, oké.] 1 csokor apróra vágott kapor, [Jól ismert szereplő a kovászosuborka-projektekből, nem lehet vele gond; az első zöldségestől simán beszereztem. Az apróra vágás azonban már kicsit képlékeny definíció. Mennyire apróra? És vajon a szárát is, vagy csak a zöldjét?] [Na, ja.] Ennyi. Ezzel megvolnánk.

Mondják, vannak alapanyagok, amelyeknek jót tesz a pihentetés. A csillagtök semleges ebből a szempontból, a kapor viszont nem tartozik az említett körbe: kicsit megfonnyadt a stelázsin, de azért még vállalható mértékben; a tejföl sem fogyott el közben, úgyhogy amikor eljött az én időm, indulhatott a főzés.

A tököt, a krumplit és a hagymát felteszem annyi vízben főni, amennyi elfedi. [No, itt egy kicsit gyorsít a recept, mert nyilván megtisztítva teszem fel, és – feltehetőleg – feldarabolva. Erre a hozzávalóknál a csillagtök esetében volt utalás, de a másik két alkotóelemnél nem; de elég logikus, hogy a darabolt könnyebben fő, mint az egész. Előbb tehát a tisztítás. Nem tudom, mindenki tisztított-e már csillagtököt, de az eljárás korántsem evidens. Meg kell mosni? Széltében kell elvágni, vagy hosszában? Kettőbe vagy négybe? Vagy egyben kezdjük hámozni? És mivel? Én végül négybe vágtam előbb, kiszedtem a magokat, aztán krumplipucolóval meghámoztam a blokkokat. Vagy inkább hegyvölgyeket. Macerás ügy, de ha megvan, a darabolás már sokkal könnyebb, mint a kőkemény sütőtöknél. A krumpli ezután már gyerekjáték, a hagyma pedig jutalomfalat. Be a lábosba mind. Aztán rá annyi víz, hogy ellepje. Nos, jelentem, nem fedi el, a patisszon ugyanis úszik a vízen… Azért egy idő után nem engedtem már rá többet. És vajon az edény formája – keskenyebb magas vs. szélesebb totyka – befolyásolja, hogy mennyi víz fedi el ugyanazt a mennyiséget? És végképp csak zárójelben: a vizet miért nem említik sohasem a hozzávalók között? Le is maradt a fotózásról, ahogy annak a rendje. Bár ezt akkor kellett volna inkább felvetnem, amikor annak idején szerkesztettem a könyvet; most már maradjak csöndben.] Kicsit megsózom. [Ezzel, hogy kicsit, nem nagyon tudtam mit kezdeni. Mindenesetre megsóztam egy kicsit; mint utóbb kiderült, egy kicsit kevésbé kicsit kellett volna.]

Amikor megpuhul, leveszem a tűzről, összeturmixolom. [Mi puhul meg? Nyilván minden. De honnan lehet tudni, hogy megpuhult? Szétomlik? Fakanállal szétnyomható? Az enyém kábé 45 perc után tűnt puhának, hát levettem. A turmixolást ezt követően – sütőtökkrém-leves szakember lévén – úgy megcsináltam, mintha könyvből olvastam volna.] Elkeverem benne a tejfölt, [Ez tiszta sor; szépen kifehéredik tőle.] beleszórom a kaprot, [Először, a darabolás után, ösztönösen különválasztottam a szárát, s már majdnem kidobtam, amikor mégis meggondoltam magam – hátha abban van a vitamin.] majd visszateszem a tűzre. [No, igen. Visszateszem. És? Meddig hagyom ott? De ihletett formában éreztem magam, s kimondtam a verdiktet: 15 perc, nem több.] A krumplitól besűrűsödik, a tejföltől kicsit krémes lesz. [Bizonyára.]

Citromlével, esetleg apró sajtos pirítósokkal tálalom. [Megvallom, eddig sohasem jutott eszembe, hogy a sajtos pirítós bármilyen szituációban a citromlé alternatívája lehetne… De utóbbi egyszerűbbnek tűnt, ezért arra szavaztam. Később kiderült, hogy ha a társadalmat citromlevesesekre és sajtos pirítósosokra osztjuk, akkor minden bizonnyal inkább az utóbbiak sorába állnék. A citromosoknak pedig üzenem: három cseppnél többet ne!] A leves – amely bármilyen tökféléből elkészíthető [Püff neki.] – hidegen is fogyasztható. [Stimt.]

Rövidre fogva: elkészült. Mindent pontosan betartva, bő egy óra alatt. Tálalás barna tálkában, majd egy hirtelen ötlettől vezetve: öt szem félbevágott dióbél a tetejére, legyen már benne valamilyen egyéni is. A verőfényes kertben költöm el, kockás asztal mellett. Előbb gyors fotózás (nem hűlt ki közben), majd az első kóstoló: működik! Ha ez egy krémleves, akkor az enyém inkább krém lett, mint leves, de azért a kanál nem áll meg benne (sokáig). A kaprok szép cirmossá teszik a felületet. A citrom felejtős, de a dió jó ötletnek bizonyult; izgalmas, amikor néha felbukkan a mélyből valami rágható, s gazdagodik az íz is (öt fél azért sok egy tálkányi adagba; három negyed is elég lehet). A kapor szerencsére nem nyom el mindent, de azért markáns, hosszan, nagyon hosszan tartó ízt visz a képletbe; a tictac bő óra múlva is simán lepattan róla.

Igazából nem tudom, ilyennek kellene-e lennie, amilyen lett, de nekem ízlik. A leghatározottabban ízlik. Aztán előbb az a mámoros érzés kerít hatalmába, hogy hiszen ha receptből megfőztem egy ételt, miért nem tudnék egy másikat is? És miért ne tudnám mindet? Aztán pedig azt kezdem érezni: szeretném, ha mindenki kóstolna belőle. Vagy ha nem is mindenki, legalább az utca. Lehet, hogy éttermet kéne nyitnom?

Vélemény, hozzászólás?