Font Katalin: Az első olasz pizzám
Kulináris szokásaink két éve hatalmas változáson estek át. Az eddigi magyaros, fűszeres, „keményebb” főzést szép lassan átalakítottuk egy lágyabb, tészta alapú étkezésre. Elég nagy változás volt, fogalmazhatnánk úgy is: kinyílt a világ. Utazásaimnak köszönhetően elég sok ország étkezéseit megismerhettem (Németország, Portugália, Franciaország, Olaszország), és nyilván mindegyikből csippentettem is egy kicsit. Az igazi ízorgiát viszont elsőként olasz anyósomnak hála élhettem át igazán. Fantasztikus, ahogy keveredik a nyers zöldség a kertben szedett fűszernövényekkel. Minden egyes látogatásunk során hoztunk valamit. Bazsalikomot cserépben, vagy épp babérlevelet a kerítésről levágva, hiszen ez kint gyakorlatilag sövényként funkcionál. A kezdeti „tésztát együnk tésztával” viszonylag hamar egyhangúvá vált, így változtattunk rajta. Az irány megmaradt, próbáltunk nem megterhelő étkeket készíteni. Az itthoni szokásos csirke–disznó kombó helyét átvette a hal, a kagyló és a bárány egyvelege. Hihetetlen, amikor kisétálsz a házadtól kétszáz méterre lévő tengerpartra, és leszeded a vacsorának valót. Leírhatatlan érzés tudni, hogy gyakorlatilag az étel ingyen készült, és te magad teremtetted meg. Miután megtanulhattam az összes ilyesféle tradicionális ételt, kezdődhetett a nehezebb feladat. A pizza…
Bármennyire egyszerűnek tűnik, a pizzánál borzasztóan kell figyelni a lépésekre, az alapanyagokra, az arányokra. Eleinte nem akartam elhinni, hogy jelentősége van annak, milyen lisztet használunk. Az itthoni kínálat majdhogynem kimerül a búza-, rozs- és lenmaglisztben (hozzáteszem, ez a kínálat egyre jobban bővül, aminek határozottan örülök). Egy nyári látogatás alkalmával kaptam egy kiló pizzalisztet, így alapos utánajárás után rávettem magam, hogy megpróbálkozzak egy valódi olasz pizzával. Az egésznek az alapja a fent említett lisztkeverék, valamint a magyar élesztő olasz megfelelője, a lieto. Eddigi „tanulmányaim” szerint az élesztőt tejben felfuttatjuk. Ez helyes is, de nem a pizza esetében… Itt a lisztet keverjük össze az élesztővel, aztán pihentetjük egy bő fél órát (igen, így szárazon), majd ezt a keveréket felöntjük langyos (se nem hideg, se nem forró) vízzel.
A vízmennyiség abszolút érzésre megy. Fontos, hogy egy nyúlánk tésztát kapjunk, amit jól el tudunk kézzel dolgozni. Az igazi olasz konyha ugyanis nem ismeri a robotgépeket. Ragaszkodnak a tradíciókhoz, így ahhoz is, hogy az ilyen típusú étkeket kézzel készítsék, elejétől a végéig. Érezni kell, azonosulni kell azzal, amit az asztalra teszünk, hiszen szívünket és lelkünket is beletesszük abba, amit a családunknak felszolgálunk. Na, ez az igazi alapja az olasz kulináris orgiának.
Miután elkészültünk a tésztánkkal, a – természetesen olíva olajjal – kiolajozott, kerek pizzaformánk közepére helyezzük, és ökölbe szorított kezünkkel körkörös mozdulatokkal nyújtjuk vagy inkább lapítjuk egészen addig, amíg a forma pereméig ki nem ér. Érdekes, hogy kint úgy tartják, a dimbes-dombos pizzatészta már eleve Olaszországot jelképezi. Hiszen van bemélyedés, azaz völgy, van nagyobb dudor, vagyis hegy, és a szélén, a legsimább pontjánál pedig a ott a tengerpart…
A feltétnél az olaszok szintén ragaszkodnak a történelemhez: a paradicsomhoz, azaz a pomodoro alaphoz. Ezt az igazi háziasszony előre elkészíti, üvegekben tárolja,így bármikor hozzá tud nyúlni. A paradicsom minden egyes része benne van, semmit nem vesznek ki. Elengedhetetlen fűszere az oregánó, amit – nincs mese! – kötelezően bele kell rakni. E nélkül nem pizza a pizza! Innentől kezdve viszont abszolút szabad kezet kap az emberfia. Egyetlen dologra kell már csak figyelni: záró lépésként elengedhetetlen a mozzarella és a bazsalikom.
És 20 percnyi sütés után már előttünk is van egész Olaszország, egy sütőformába sűrítve. Minden egyes falat olyan, mintha egy igazi tengerparti retró pizzázóban ülnénk. Ezt az élményt még fokozhatja egy halk olasz zene… Így minden adott ahhoz, hogy egy óra erejéig elhiggyük, bennünk is van valami, ami kicsit olyan „olaszos”. Tegyük el a telefonokat, kapcsoljuk ki a tévét, és élvezzük azt, amit ők is igazán: a közös étkezést a családunkkal…
