Én 1945-ben születtem, s a háború után sok minden hiánycikk volt. Emlékszem, a tejet például jegyre adták. Engem küldtek le a tejcsarnokba, ahol nagy alumínium kannákból mérték a tejet, literes, félliteres merőkanál-szerű edényekkel. Egyszer az első emeleti lépcsőházablakban felejtettem az egész tömböt, illetve lapot – a boltban tépték le mindig a következő jegyet –, s ez csak otthon derült ki. Hogy hol hagyhattam el, azt nem tudtam. Rohanás le (a harmadik emeleten laktunk), szerencsére megtaláltam, nem járt arra még senki sem.

A szünidőket falun töltöttem, ott tejet valamelyik tehenet tartó lakótól tudtunk venni. Én nem szerettem a fölét, a bőrét, ami a forraláskor keletkezett. Forralni pedig kellett, hiszen akkoriban nem volt hűtőszekrény, a tej rögtön megsavanyodott volna. Ha tejeskávét ittam, mindig meg kellett szűrni. Jobban szerettem tej nélkül, a megszokott pótkávémat.

A tejcsarnokban egyébként a tejfölt is kimérve árusították; azért is én jártam le, egy nagy hasas porcelánbögrével. Általában 1 vagy 1,5 decilitert kértem bele. Tejfölért szívesen mentem, mert útközben hazafelé gondosan lötyögtetve vittem a bögrét, és hogy tiszta maradjon a fala, az ujjammal törölgetve szépen elnyalogattam a tartalmából egy adagot. Ez a módszer azonban csak sok tejfölnél működött. Így amikor egyszer nagyon keveset kellett csak venni, talán fél decit, szinte üres bögrével állítottam haza, ahol aztán szembesítettek a tényekkel; lebuktam.

Nem csak a macskák szeretik a tejfölt…


Illusztráció: Fortepan.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel