Triceps: Tízezer karácsony (részlet)

A karácsonyt türelmetlenül várom – talán itt lesz anya, talán mellém ülhet. Bocsánatot kellene kérnie, de nem fog. Hatan maradunk még sokáig, hetedik a szomorúság. Azért vidám vagyok, az asszonyok sürögnek-forognak a konyhában, nem férek a bőrömbe. Jön a Jézuska, közösen díszítjük a kétméteres lucfenyőt, amit Tata vágott a kelebiai erdőben. Nagy kartondoboz díszünk van, kedvencem egy kopott ezüstgömb, amiben vattával bélelt barlang rejtőzik, színes keménypapír jászollal. Befűtünk a tisztaszobában, a cserépkályhában duruzsolnak a fahasábok. Hét órakor körbeálljuk az asztalt, összekulcsoljuk a kezünket, nagyapa elmondja a Miatyánkot. Együtt éneklünk: Mennyből az angyal lejött hozzátok… A Csordapásztorok szövegét nem tudom, csak dünnyögök, közben anyára gondolok, hol lehet. Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő gerezdekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás. Hagyomány, amit tovább kell vinnem, legyen az ünnep nyomorúságos vagy bőséges, hazátlan vagy otthonos év után. Mézbe mártott alma, fokhagyma és dió. Sóba-vízbe bableves, pár zöldséggel, rántás nélkül. Mákos és gömölyés guba. Sült ponty, a palicsi tóból, sós fonott kaláccsal. Mindenből keveset eszünk, a Tata csipetnyit félretesz egy tányérkára, Krisztusnak: velünk van, számítunk az irgalmára. Az ő vacsorája jutazacskóba kerül, jövő decemberig a bejárati ajtó szemöldökfáján fog óvni bennünket a démonoktól, csörgősre szárítja mindenfajta szél. Batya friss szalmát nyalábol be az istállóból, és szétszórja a padlón. Megjönnek a rokonok, a kölykökkel abban hentergünk, fogócskázunk. Az idősek mézes pálinkát, házi bort iszogatva váltják a szót, mi meg a szaloncukrokat ropogtatjuk, már egy falatot sem bírunk.

Kicsalom az egyik unokatestvér fiúcskát, és megmutatom neki a fészerre szögezett denevért. Azt füllentem, hogy én vadásztam, ki akarta szívni a szomszéd Ilonka nyakát. Rémülten didereg a hóesésben, ő is szeretne vámpírt, de feléjük nem fészkel. Egyszerű – híreskedek –, csak lecsapod röptében, mint a dongót, és kitéped a fogát. Elhiszi nekem. Hol van? – kérdezi ostobán. Haha, azt nem láthatod, mert lenyeltem – mondom, böffentek, és gyomromban kaján ördögök röhögnek.

A fotón nagyanyám, Morlok Matild egy szabadkai karácsonyon, a kilencvenes évek közepén.