Mörk Leonóra: Étcsoki és mackónadrág

Gyerekkoromban két nagy vágyam volt: hogy én is ugyanolyan mackóruhát hordhassak, mint mindenki más, és hogy engem is ugyanúgy hívjanak, mint mindenki mást. A mackóra már csak azok emlékezhetnek, akik hozzám hasonlóan a 60-as években gyerekeskedtek. Sötétkék vagy bordó műszálból készült, már újonnan is megnyúlt és kitérdesedett, egyszóval rendkívül ronda ruhadarab volt, egyetlen előnyeként talán annyi említhető meg, hogy könnyen ki lehetett mosni. Ha valaki akkoriban végignézett a játszótéren rohangászó, hintázó, homokozó, verekedő gyerekeken, nehezen tudta megkülönböztetni őket, mert mindannyian ezt a kimondottan csúnya egyenöltözéket viselték.

Mindannyian, kivéve engem. Az én nagymamám ugyanis a háziipari szövetkezetben dolgozott, és elhalmozott engem szebbnél szebb hófehér, hímzett, fodros kötényruhával. A néni, aki vigyázott rám (én csak Mamának hívtam), naponta kétszer öltöztetett át, frissen vasaltra cserélve rajtam az addigra bepiszkolódott batisztkötényt, ahogyan a copfjaimat is naponta kétszer átfonta, és új szalagot kötött bele. Ebből is látszik, milyen szörnyű sors jutott nekem gyerekkoromban. Én mégis utáltam a gyönyörű hímzett kötényt, és vágyakozva bámultam a többi gyerek randa melegítőjét, mert azt már háromévesen is meg tudtam ítélni, hogy talpig hófehér batisztban erősen kilógok közülük. És én olyan akartam lenni, mint bárki más.

A kívülállóságomat fokozta a nevem. Nem elég, hogy Mörk, de hozzá még Leonóra is! Efölött amúgy sokaknak máig nem sikerült napirendre térniük, kaptam én már levelet Márk, Mork, Márton, Molnár stb. címzéssel, továbbá kereszteltek el Eleonórának (ez a leggyakoribb), Lenórának (köszi, Edgar Allen), Laurának, Lídiának stb., megint csak abból a feltételezésből kiindulva, hogy nyilván nem tudom a saját nevem. Vagy, ahogyan szegény József Attila megkapta Öcsödön, olyan név, hogy Attila, nincsen. Az iskolában csupa Zsuzsi, Erika, Ági, Éva töltötte meg körülöttem a padokat, és én titokban arról fantáziáltam, hogy az én keresztnevem csak tévedés, valójában egészen másként hívnak. Mondjuk Katinak, mint az anyukámat, és ahogyan többen szólítottak is, automatikusan feltételezve, hogy a szüleim nem vették a fáradságot kitalálni számomra valami mást.

Aztán felnőttem, és megszerettem a nevem. A Mörköt is, ezt a svéd földről ki tudja, milyen kalandos történelmi fordulatok során a családunkra hagyományozódott nevet, és a Leonórát is, amit Beethoven-rajongó apukámnak köszönhetek. Idővel azt is megtanultam, milyen nagy kincs a különbözőség, és mekkora szerencsém van, hogy újságíróként, illetve íróként nem kell új nevet kitalálnom magamnak, mert így senki mást nem hívnak rajtam kívül.

Ahogyan csoki sem viseli másnak a nevét. A Mörk feliratú csokoládéval először az öcsém találkozott, amikor a 90-es évek elején Dániában tanult ösztöndíjjal, hozott is ajándékba a család minden tagjának. Akkor néztünk utána, és derítettük ki, hogy sima melléknévként a szó mindegyik skandináv nyelvben megtalálható, és annyit jelent, sötét, a Mörk csoki tehát egyszerűen étcsoki. A szó vezetéknévként pedig nagyjából megfelel a mi Fekete családnevünknek, és az északi országokban körülbelül ugyanolyan gyakori is. Ma, ha bemegyek az IKEA-ba, soha nem jövök ki Mörk csoki nélkül, nemrégiben pedig az egyik kolléganőm küldött nekem fotót egy ilyen feliratú kakaós dobozról. Ilyenkor mindig melegség tölti el a szívem, mert nemcsak mackónadrágra nem vágyom már régóta, hanem arra sem, hogy másként hívjanak. Büszke vagyok a nevemre.

A nyitókép Kiss Imola felvétele.