Hrbácsek-Noszek Magdaléna: A tejeskancsó
Furán kurta hónap ez a február. Anyai nagymamám szökőévben született, február 29-én. Tisztes kort ért meg, 80 évesen ment el az Úrhoz, de szökőévesen akár azt is mondhatnánk, csak 20 évesen. A hivatalok március 1-jét írtak a születési levélbe, hogy ne legyen bonyodalom. Február van, s nekem mindig eszembe jut nagyanyám.
Sokat játszottam a nagyszülőknél, influenza esetén pedig mindig menekülési stáció volt a nagyim. Ilyenkor a piros teát kértem. Egyszer a konyhakredenc sarkában a hársfavirágzatokból kivett párat, gyakorlott mozdulattal piros teát készített, mikor megláttam ezt a gyönyörű kis tejeskancsót. Azonnal elbűvölt a szivárványos, kifinomult, biedermeieres kecsessége.
– Nagyi, kérlek add nekem ezt a kancsót!
– Nem lehet! Ezt emlékbe kaptam a nagyságától! A többi eltört, ez az egy darab maradt.
– Nagyi! De mikor lehet az enyém? Ki ez a nagysága?
– Majd, ha elmegyek innen, tied lehet.
Mélységes csend ült a konyhára, csak a tűz pattogott egykedvűen, jelezve, az idő neked dolgozik. Ágyba parancsolt, megrázta felettem a hatalmas tollpaplant. Megkaptam a teám, ő pedig elővett egy nagy fekete könyvet. Zsoltárokat olvasott délutánonként, meg a Kossuth rádiót hallgatta.
Szokatlan dolog volt ez egy felvidéki paraszti konyhában, egy nemest nem látott faluban. Honnan ez a kényszeres művelődési, felvilágosult vágy? Hát, a nagyságos asszonytól, Berényi Máriától, aki Nagymácsédon postamester volt, nagyanyám meg mellette dolgozott. Elbánt velük Trianon, beleszédülve észbe kaptak a bécsi döntés után, a Benes-dekrétumok diszkriminatív ítélete jogfosztott polgárrá degradálta őket, majd 1948 után a szocialista tábor ellenségei lettek. Miért? Mert a Magyar Királyi Postát szolgálták.
Nagyim élete végéig nem kapott nyugdíjat. Majd a konszolidációs időszak közepén apám 100 koronát kiharcolt neki. 1948 után nem alkalmazták. Befele fordult, olvasott, művelődött, rádiót hallgatott, és elcsendesedett. Nem szidott rendszert, nem vádaskodott, csendben tűrt. Még nekünk is félt mesélni ezekről. Aztán a 80-as években valami kényszeres mesélésbe kezdett, évekig tartott. Áldozat volt, mint megannyian az átkosban. Elképzelem, ahogy feszesen ül a postán, rakja a stempliket, leveleket válogat, csomagokat pakol és hátravágja nagyapám szerint a hosszú, csókafekete hajzuhatagát.
Berényi Mária úgy végrendelkezett, hogy a kávéskészlet Vígh Máriáé, nagyanyámé legyen. Aztán enyém lett a kínkeserves emlékeikkel együtt. Nagy becsben tartom. Emlékeket evokál bennem, elvetettségről, stigmákról és újrakezdésekről. Az én életemmel is terhes már a kancsó. Jázminnak szánom majd…
– Gyere a térdemre, Jázmin! Kezdem a mesét. Amikor te februárban megszülettél, akkor én már sok mindent megéltem…
Nem félelemterhes emlékeket vések majd az unokám emlékezetébe, hanem tartást, szívósságot, erőt kívánok adni, arról akarok mesélni, hogy a nehéz időkben hogyan kell fogcsikorgatva is talpon maradni. Neki szánom majd a tudást, a kancsóval együtt…
