Nagy Izabella: A zalai erdők meg a húsvéti paradicsomleves

Ó, csak tizenöt perc. Nem tudsz eltévedni. Ott lesz a löszfal, azt ha meglátod, azon túl már ott a ház…

Szülinapi tortázás után – gondoltam –, tényleg jót fog tenni egy kis testmozgás a tavaszi erdőben. Tizenöt perc: annyit tudok futni. Max sétálok, és harminc perc alatt átérek.


Két és fél óra (tizennégy és fél kilométer) fel-le futkorászás után – löszfal sehol – valami utcába tévedek. Már nincs erdő, se zöld búzatáblák, se furán rám néző őzek, vagy felrebbenő hangos madarak. Húsvét hétfő, sehol egy lélek. Találok egy nénit, megkérdem, hol vagyok, milyen városban. Mint kiderül, jó messzire a helytől, ahová érkeznem kellet volna.

Zalában minden más. A térképen tájékozódás is. Sőt, a házi paradicsomleves is. Van benne mindenféle, még pirított tökmag is. Egy kis présházban kapok belőle, mert a gyomrom korgásától lehetetlen a beszélgetés.

Hazafele tényleg tizenöt perc az út, túl a löszfalon, át az erdőn, egyszeri eltévedéssel. Mert a rajzolt térképet sem tudom rendesen elolvasni. A paradicsomleves, a mezőkön nyíló mézillatú repce és egy kis levendula kísér.


Amúgy a paradicsomlevest a szép hangú zalai barátom így készítette: „Egy kis olíva olajon felkockázott hagymát, napraforgómagot és zabpelyhet pirítasz. Feltöltöd a paradicsommal, és sóval, borssal, bazsalikommal, oregánóval fűszerezed. Egy marék rukkolát apróra vágsz és beledobod, ezután felhígítod a kellő mennyiségű vízzel, és összerottyintod.” Ennyi.

Vélemény, hozzászólás?