Gergely Tamás: Aranyóra, spárgástul – avagy a kis-Nobel

Az aranyórát feleségem, Éva kapta a várostól, negyedszázados kitartó munkájáért; a spárga nem „madzag” ez esetben, hanem a növényspárga, amiből igen ízletes levest szolgáltak fel. Nem akárhol, hanem a stockholmi városháza nagytermében, a Kék teremben, ahonnan viszont a kék festék elmaradt. Itt tartják december elején a Nobel-ünnepséget, s ide lettünk mi is – hozzátartozóként magam is – hivatalosak május közepén, azaz Stockholm védőszentjének, Szent Eriknek a napján. Ők, a Nobel-díjasok és hozzátartozóik, ezerkétszázan szoktak lenni; mi körülbelül ezren foglaltunk helyet. Náluk a pompa nagyobb, nálunk a munkában megfáradt, mégis lelkes városi alkalmazottak próbálták életükben egyszer élvezni a vendéglátást.

Volt azért szórakoztató műsor is, valamint Toccata und Fuge Észak legnagyobb orgonáján. A fagylaltot ugyanolyan ünnepélyesen hozták a pincérek, mini tűzijáték kíséretében, az emeletről. És háromféle bor, amelyeknek nevük van, ideírom, hátha valaki megnyalja a szája szélét: Jardins de Bouscassé, 2014-es évfolyam; Morgon Côte du Py, 2015-ös járat, Moscaro d’Asti La Lupa, 2017-ből. Ez utóbbi a desszerthez tartozott – s a legízesebbnek bizonyult az italok közül.

Minden vegetáriánus volt, így a főfogás is – a libamájhoz szokott olvasók bizonyára húzták volna az orruk, itt egy mukk sem volt –, a sokféle pirított zöldséget a csicsóka fogta össze. Ám csúcsnak a leves bizonyult: előbb egy leveses tálka került az asztalra, benne mintha valami belepiszkolt volna, ám a „piszok” laskagomba volt, körülbelül másfél centi hosszú, milliméter vékony „szálakban” pirítva; aléltan ölelkeztek egymással medvehagyma ágyon. Erre jött a meleg spárgalé, a spárga péppé zúzva – nagyon szép, illatos és jóízű; a kevéske kenyér, meg a fehér bor igencsak illett hozzá.