Jászberényi Attila: A tökéletes szalonnasütés elmélete
Olyan – kedélyesnek indult – sörözős és/vagy fröccsözős erdei időtöltés nem volt még a világtörténelemben, hogy a szalonnasütés metodikájáról ne születtek volna vérre menő viták, alapanyagokról, irdalásról, parázs, avagy láng fölé tartásról szólóan, minden bizonnyal atavisztikus okokból kifolyólag, a homo sapiensek ősmúltjának ködébe vesző eredőkkel.
No, de próbáljunk fölülemelkedni a hüllőagy és a népnemzeti meghatározottságok jég- és kőkorszakba vésett törvényein, és megalkotni az egyetemes, barlangfalra vetülő árnyékként is érvényes platóni ideát a szalonna sütésének européer kompromisszumának érdekében. Legyen példa a tökéletes tojás elmélete, mely prof. Nicholas Kurti (született Kürti Miklós) révén konszenzusra juttatta a newtoni és az einsteini fizikát, békét teremtett a konyhában a tudósok és nejeik között, és megalkotta a molekuláris konyha és a szuvidálás alapjait.
Mert ugye, van két törzsi logika a szalonna sütésében is. Egyrészt az alföldi makacsság, miszerint csak és kizárólag zsírdarabot szabad a tűz fölé tartani, tudományos módszerrel beirdalt módon, hogy a minél nagyobb mennyiségben kiömlő fehérjefolyó minél több kenyeret megtermékenyítsen. A dunántúli, leginkább sváb metódus a húsosabb elemeket preferálja, lévén szereti, hogy a kenyéren ne csak hagymás zsír, hanem finom sült szalonna is leendjen.
A világ nagy, az élet szép, a nyárs pedig kétágú, szóval a legjobb kompromisszum, ha így is, úgy is helyezünk el sertésrészeket rajta, így lesz finoman fekete zsíros kenyerünk, és sült szalonnánk is a tetején. De ez nem minden, vonjunk bele még egy Kárpát-medencei kultúrát, a drága tót testvérekét is, akik az itthon csak sztrapacskának nevezett brindzové haluskival minimum beírták magukat a gasztro-világtörténelembe. Juhtúróra sült szalonnát rakni ugyanis különös, túlvilági kéj, mindegy is, hogy krumplis nokedli (sztrapacska), vagy simán puliszka (a hucul banos módjaként) van alatta.
Ha multikulti módon tökéletes szalonnát akarunk sütni, ötvözzük hát a Kárpátok tudásbázisát. Először is pirítsuk meg a kenyeret (mindenmentes barátaink itt nem jutnak szóhoz, ehhez sajnos vastag, kovászolt fehér kenyér dukál), tegyünk rá gazdagon hagymát, hogy a lecsöpögő zsír megsüthesse. Utána jöjjön rá a brindza (nem magyar juhtúró, az egy hazai bolti találmány, tehéntejjel vegyítve; a brindza avagy bryndza kizárólag juhtej alapú, és érlelt, tehát csípős és szagos – csak akkor vegyük meg, ha minimum szlovák vagy román gyártású). És ha erre is került elegendő, lehetőleg sötétszürke folyékony disznózsír, vagdaljuk rá a húsos szalonnából a megsült részeket, szórjuk meg a brindza igazi komplementer ízhatásával, friss kaporral, és merengjünk el rajta, hogy talán mégis van remény, mégsem értelmetlen dolog ez a történelem.
