Székely Ervin: Hogyan (nem) lettem konyhamalac
Gyerekkoromban az étkezési preferenciám rendkívül egyszerű volt. Szerettem a bécsi szeletet krumplipürével és savanyúsággal (vasárnaponként általában ez volt a menü), valamint a pogácsát; nem szerettem a puliszkát és a töltött paprikát (ez utóbbit most sem szeretem); az összes többit az ehető, de unalmas kategóriába soroltam.
Az evés akkor még nem tartozott az élvezetes tevékenységek közé, ha lehetett, akkor elblicceltem, vagy – ha nagyanyámtól nem kaptam érte taslit (mostanában ezt sallernek nevezik) – egy könyvet a vizeskancsónak támasztottam és olvastam, miközben a levest kanalaztam, hogy legyen valami emlékezetes is az ebédelésben. De a bécsi szelet az kivétel volt. Nemcsak az íze miatt szerettem, hanem mert nem volt „maszatos” étel. Nem tocsogott a paprikás, hagymás zsírban (amelyben Cserna-Szabó András szerint térdig gázol a teljes magyar irodalmi elit), tiszta és száraz volt, könnyen lehetett vágni (ki lehetett alakítani belőle az osztályfőnök kontúrját, és aztán alaposan megdolgozni), vagy a húst a krumplipürével díszíteni (amelyet apám „vizes krumpli à la Tóth Róza” névvel illetett, amin szintén jót lehetett röhögni, anyai nagyanyám rovására).
Elannyira, hogy egyszer megkértem anyámat, mutassa meg nekem, hogyan kell bécsi szeletet készíteni, hogy – ha lesz rá lehetőségem – akkor el tudjam szórakoztatni magam. Anyám megörült a felkérésnek, és már kezdte is kirakni a szükséges konyhai eszközöket, amikor apám véletlenül kijött a konyhába. „Ti mit csináltok itt?” „Megtanulok bécsi szeletet készíteni!” – mondtam nagy büszkén, mire azonban apám mérgesen rámordult anyámra: „Az én fiamból nem fogsz konyhamalacot csinálni!” majd hozzám fordult: „Mars befele a szobába, tanulni!”.
Majdnem negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megszegjem apám intelmét, és egy barátom példáján fellelkesülve fakanalat vegyek a kezembe. Akkor derült ki számomra, hogy ez micsoda nagy élmény, milyen tökéletes kikapcsolódás, még attól is függetlenül, hogy az étel hogyan sikerül. Szegény apám – aki már rég égi családfőként követi bolyongásaimat – vajon megbánta-e, hogy közel negyven év kitűnő szórakozást vett el az életemből?
