Ferber Katalin: A kávéscsésze

Olyan lendülettel jön elém, mintha velem egykorú lenne. Nem ölel át, csak mosolyog, de ebben a mosolyban percekig tartó ölelés van.

A cicája a lábamhoz dörgöli az orrát, aztán hozzám simul. Dorombol, s ettől a gazdája meglepődik, mert Juki, mondja nekem nevetve, nagyon barátságtalan, sok vendéget riasztott már el innen.

Teával vár, de nem akármilyennel, az egyik legfinomabbal, csak egyetlen szót suttog egy, a nagyszoba ajtajánál álló hölgynek, s az meghajol, majd azonnal hozza a teát. Tudatlan vagyok, mert még csak néhány éve élek Tokióban, meg sem merem kérdezni, ki az ajtóban álló hölgy. A cica az ölembe ugrik, én kissé remegő kézzel simogatom, zavarban vagyok, de ezt megérzi a vendéglátóm, édességgel kínál, a japán zöld tea sokkal jobb ezzel, mondja, én pedig többször megköszönök mindent, holott már nem is tudom, mit is köszönök.

Tanulom az ő nyelvét, a japánt, büszkén mutatom neki az új elektronikus szótáramat, angol szavakat tudok japánul kikeresni ezzel, ő pedig, mintha nem is nyolcvanöt éves lenne, azonnal felpattan, és csak annyit mond: várj, mindjárt megmutatom az enyémet.

Hozza nevetve az ő gépét, ebben benne van a koreai is, a kínai is, szóval én nyertem, mondja elégedetten, én pedig zavartan motyogok valamit.

– Miért kell a koreai nyelv?

– Mert én éveket töltöttem feleségként a gyarmatosított Koreában. (Csószen, teszi hozzá a japán nevét a gyarmatnak.)

Mielőtt vendégségbe mentem hozzá, alaposan kifaggattam a férjemet, hiszen az ő nagynénje, s ő csak annyit mondott: egy agrármérnök felesége volt, akit a japán kormány Csószenbe küldött, hogy meghonosítsa vidéken a japán rizs termelését, mert a gyarmatosított Korea feladata Japán rizsellátása volt.

– Három fiunk volt – folytatja a nagynéni, mert tekintetemből kiolvassa, hogy nagyon érdekel az élete –, mindhármat a kolerajárványban veszítettük el, vidéken éltünk, gyógyszer sem volt, orvosnak hírét sem hallották a helyiek.

– Mikor jött vissza Japánba – kérdezem bátortalanul, mert látom, hogy könnybe lábadt a szeme.

– Szerencsénk volt, mert vissza tudtunk a férjemmel együtt jönni 1945 őszén. Mivel amerikai megszállás alá került az ország, megtanultam angolul, s beiratkoztam az egyik egyetemre, mert végre lehetett nőknek is egyetemre járni. Később úgy gondoltam, örökbe kell fogadnom egy gyereket, s mivel akkoriban rengeteg gyerek született apa nélkül, gyorsan elintéztük a hivatalos papírokat ehhez. Ma Amerikában él a lányunk, s a kedvéért megtanultam, hogyan kell az internetet használni.

Képtelen vagyok megszólalni. Nyolcvanöt éves, megtanulta a számítógép használatát, több nyelven beszél, ír és olvas, a verseket kedvelők körében jól ismert a neve, mert több kötete is megjelent. Kérésemre még mesél a koreai évekről, aztán szedelőzködöm, mert úgy illik.


Sok évvel később egy csöppnyi dobozt hozott a postás, egy megkésett nászajándékot. Ő küldte, a ragyogó tekintetű és mosolyú nagynéni, egyetlen kávéscsészét, egy kistányérral. A levelét most is őrzöm: „Tudom, hogy megiszod a teát itt, Japánban, de te a kávéhoz szoktál. Valahányszor ebből iszod a kávét, gondolj arra, amire most én: a szokásaink kölcsönös tiszteletére. Szívesen örökbe fogadtalak volna téged is, de sajnos túl későn találkoztunk.”

Mint később kiderült, ezt a levelet már nem ő írta, hanem diktálta valakinek, s néhány nappal később eltávozott közülünk.

A férjem nagynénije csaknem négyszáz éves múlttal büszkélkedő, magas rangú nemesi család leszármazottja volt. Természetesen erről sem tudtam, mint ahogy arról sem, hogy rengeteg haikut írt (ez az egyik hagyományos japán versforma), s ezek szinte mindig ugyanarról: a szeretetről szóltak. Holott előbb a gyerekeit veszítette el, aztán a férjét, de mindig talált valakit, akinek adni tudott.

Most is hallom a nevetését, s ahogy dicsekszik, milyen egyszerű az internet használata.

Vélemény, hozzászólás?