Nem tudok ellenállni a szíves felkérésnek, hogy életem legfinomabb sütijének történetét a Kantinba írjam meg, pláne, hogy a szerkesztő Ervinéknél Kim Ki-duk filmhetet tartanak, ami hab a tortán, hogy stílszerű legyek, hűen az alapfelvetéshez.

Vagy két hete elhatároztam, hogy nem hagyatkozom olyan avítt dolgokra, mint sütirecept, hanem megtanulom a szakmai alapokat, aztán lássuk, mit mutat a valóság. Az alaptésztákat átvettem újra, mert bár semmi közöm a cukrászathoz, de anno, apukám külön kérésére, megszereztem minden vendéglátóipari képesítést – szegény azt szerette volna, ha majd megöröklöm az éttermét. Nem így lett, a sors másként akarta, de azért halványan még dereng némi az ott tanultakból, illetve azt hiszem, ma sem jelentene gondot számomra összetolt sörös rekeszeken aludni, a gyermekkorom nagy részében így teltek az éjszakáim.

Miután rájöttem, hogy nincs új a nap alatt, és ma is pont azok az alapvetések tésztaügyben, mint voltak harminc éve, elkezdtem nézelődni nemzetközi vonalon:

  • Az amerikaiak bármire képesek, ha van mogyoróvaj, Oreo, krémsajt, tejszín, esetleg sűrített tej.
  • Az oroszok fajsúlyos témákban jók, mint zsír, vaj, kelt tészta, rétes, mindenféle töltött csodák.
  • A franciák könnyedén veszik az életet, a desszertet is: pepecs, finom, kicsi, szép, dolgozol vele fél napot, elfogy húsz perc alatt, és még csak nem is tudjuk úgy értékelni, mint ők. Hiába, a szocializációs háttér a szláv süteménykultúra irányába mutat.
  • A brazilok készítenek még klassz dolgokat, de én nem feltétlenül teszek mindenbe kókuszt.
  • Német, osztrák, magyar között eget verő különbséget nem találtam.
  • Pár japán recept a zöld teát nyomja, nem estem hasra tőlük.

Abból főzünk, ami van alapon, ma előszedtem a mélyhűtőből a múltkor egy egész napon át gyurmázott vajas-zsíros tészta utolsó darabját, kinyújtottam, és egy pite formába igazgattam. Így aztán eldőlt, hogy valamilyen pite lesz. Találtam körtét, beleszeleteltem. Viszont az itteni körte nagyon finom, erősen leveses, úgyhogy szórtam a tésztára egy réteg zabpelyhet, egy réteg valódi barna cukrot, majd körberaktam körtével. Ismét zabpehely és cukor következett, aztán betettem a sütőbe 190 fokra, amíg karamellizálódott a cukros körte.

Közben persze megsült az alaptészta is. Míg sült, találtam egy tábla étcsokit. Abból készítettem vajas piskótát rummal, dióval. Rátettem a megsült almás pitére, és azt is megsütöttem rajta. Közben készítettem sóskaramell-szószt – égetett cukorból, tojás sárgájából, tejből, vaníliából és egy kis lisztből. A megmaradt tojásfehérjékből, porcukorból, barnarizs-ecetből (ami nagyon hasonlít a balzsamecetre) és egy pici vaníliás étkezési keményítőből pedig Pavlovát, vagy habcsókot, ahogy tetszik. Eperlekvárt kentem a piskótára, ezt kivételesen a Costcóban vettem, teljesen bolti, viszont organikus. Rákanalaztam a kőkemény tojáshabot, majd alaposan megöntöztem karamellmártással, és csak úgy tessék-lássék kevertem el, hogy szép legyen, márványos, majd megszórtam dióval; azt is rásütöttem az egyre magasabb sütire. Megfordult a fejemben, hogy még egy pár csík olvasztott cukorral is kidíszítem, de aztán nem tettem, így is elég jónak tűnt.

Felvágtam, tényleg remek. A zabpehely felfogta a felesleges nedvességet, a ráégett barnacukor-darabokra fenséges ráharapni, a körte leveses és átjárta a rum, a fahéj, a cukor és a diószigetek a habban ellensúlyozzák annak édességét, a sós karamell pedig megkoronázza az ízek harmóniáját.

Egy nagy pohár hideg tejet ittam mellé, a férjem pedig hűtött hibiszkuszteát. A szirmok Egyiptomból valók, meg a nappaliból, ott is folyton virágzik pár tő. Nem tudom megmondani, mit sütöttem, mert semmi hasonlót nem ettem, vagy láttam eddig, de izgalmas volt, és nem bántam meg, hogy a mai nap nagy részét is a konyhában töltöttem.

A maradék karamellt bedobozoltam, betettem a hűtőbe. Tegnap megrendeltünk egy kiló friss élesztőt, továbbá húsz kiló lisztet, úgyhogy lesz mivel kísérleteznem a továbbiakban is.

Ellensúlyozandó a nem kimondottan kalóriaszegény, és semmitől sem mentes süteményt, egy szál vékonyka makrélát sütöttem ebédre, vacsora ezek után pedig nemigen lesz, úgy érzem.

1 thought on “Eugenia S. Lee: Életem legfinomabb süteménye

  1. Ha saját találmány is, biztosan finom lehet, nagyon szívesen megkóstolnám! A beletett finomságokból csak jó „sülhet” ki. Gratulálok neked a sokoldalúságodhoz, a kísérletező és alkotó kedvedhez. Az eredményeidet élmény látni… Ahogy leírod, az pedig egy szellemi kaland… Hálás vagyok, hogy ismerhetlek. Általad oly közel van egymáshoz Dél-Korea és Németország.

Hozzászólás a(z) Király Adrienne bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel