Eugenia S. Lee: Rendhagyó dzsuszak

Sohasem szerettem az intézményesített ünnepeket. Talán az túlzás, hogy soha, de amióta életében először – és utoljára – anyám összeverekedett apámmal, azóta biztosan nem. Kicsi voltam, még nem jártam iskolába, apu részegen és késve érkezett szentestére, anyu álló nap készült; nem voltak azok könnyű idők nekik, így felnőtt fejjel már tudom, meg is értem, akkor viszont csak féltem, nagyon.

A karácsony azóta sem lett számomra kedves, azt hiszem, a férjem hasonlóan érez a dzsuszak kapcsán, neki is adott a sors feldolgozni valót az ünnepekkel kapcsolatban bőven. Sokáig úgy tettünk, mintha ünnepek nem léteznének, nem is igen tartjuk őket még ma sem. Idővel persze kicsit más lett, fene tudja, valahogy emberként kezdtünk nézni a szüleinkre, elkövettünk mi is egy sort a hibáikból, megértőbbé váltunk talán. Lassacskán előkerül a műfenyő karácsonykor – itt, Koreában egy fát sem vágnak ki, ha nem muszáj. Hálaadás idején magokból készítek desszertet, és persze van aranyszabály, hogy sohasem azt, ami kötelező, hanem ami jólesik.

Ma például temetőbe kellett volna mennünk, de mi ilyenkor nem szoktunk, inkább csendes hétköznapokon, nem számít, hogy „ki látja”. Ilyenkor szokás áldozati asztalt is állítani az ősök szellemének, mi olyat sem csináltunk még, bár engem vonz az ötlet, lehet, hogy utánaolvasok, és jövőre elkészítem.

Egyelőre annyi az ünnep, hogy kitaláljuk, mi esne jól, azt megfőzzük, megsütjük, megesszük, este pedig megnézünk egy jó filmet esetleg. Kimenni nem érdemes, Szöulból Puszánba tíz óra a menetidő, normális esetben négy. Ilyenkor már visszafelé is annyi, az itt élő ötvenmillió ember negyven százaléka valahonnan valahová utazik. És ez kimondottan kevésnek számít, tíz évvel ezelőtt még nyolcvan százalék utazott a nagycsaládhoz ünnepelni. Ajándék is van, régen az idősek kaptak csak, ma már a kutyáknak és a macskáknak is lehet vásárolni dzsuszak ajándék szettet. Van is némi lelkiismeret-furdalásom Arthurt, a sününket illetően, bár a szilveszteri pezsgőt sem itta meg, prüszkölt tőle. A tízmillió PET országa lettünk.

A dzsuszak tulajdonképpen hála. Hála az isteneknek, az ősöknek, a földöntúli erőknek azért, hogy hagyott termést a tájfun, hogy élünk, hogy nem történt tragédia a családban, vagy ha mégis, akkor annál nem nagyobb. Más szóval, elfogadása annak a ténynek, hogy nem vagyunk urai senkinek és semminek, de kiszolgáltatottságunkkal idén sem éltek vissza túlságosan, köszönjük, bárkit is illet a köszönet.

Ma van dzsuszak, de az előtte és az utána következő nap is ünnep. Ilyenkor szokás teleholdat nézni, kívánni valami szépet és jót, remélni az égiek segítségét. A dzsuszak persze evés is, mint minden ünnep az emberek között. Csápcse, kálbi, azaz üvegtészta, és marhaborda, hal, panírozott, sült cukkini, padlizsán, kerekre formázott darált húsos falatkák – ezek a dzsuszak hagyományos ételei. Mi viszont tegnap csádzsángot szerettünk volna enni, ami egyfajta tésztaétel, eredetileg kínai volt, ma már ott nincs, itt pedig olyan étellé vált, amit általában rendel az ember, nem bajlódik vele otthon. Ünnep alatt van idő, mi pedig szeretünk ételt készíteni, úgyhogy a férjem megfőzte a szószt, én pedig gyúrtam hozzá tésztát, így ünnepi csádzsángmjant vacsoráztunk; a mjan tésztát jelent.

Sütöttem almarózsát is, vajas tésztában; azt a tésztát egy teljes napig gyúrtam, hajtogattam, pihentettem, majd kezdtem elölről az egészet. Közben egy serpenyőben szezámmagot, napraforgómagot, mogyorót, diót és mindenféle magot, ami volt itthon, összepirítottam, öntöttem rá barna rizsszirupot – nem boltit, piacosat, egy idős néni készíti. Kihűlt, megdermedt, megettük, finom volt.

Azt még nem tudom, hogy ma, az ünnep fő estéjén, mit fogunk enni, de ebédre töltött algalapok voltak, sárga érlelt retekkel, rákhússal, uborkával és persze ízesített rizzsel töltve. Kétszer annyi rizs fogyott el így, mint más napokon szokott.

Lace sütit biztos fogok készíteni, napok óta nézegetem a recepteket, más néven florentinnek is nevezik. Szonpjan-t kéne enni, de azt egyikünk sem igazán szereti, dzsuszak-sütemény, rizslisztből készül, szezámmaggal, mézzel töltve, fenyőtűkön párolják.

Rendhagyó dzsuszak: szonpjan helyett florentin, üvegtészta helyett csádzsángmjan. Mi magunk is épp elég rendhagyóak vagyunk, miért pont az ételeink lennének mások?