Faragó József: Bačvicei hámozott teniszlabda
Igazi dalmát csemege a picigin, mely hol sós, hol édes. Néha simogatóan selymes az íze, máskor fájdalmasan keserű. Olyan, mintha csikorgó homokszemeket morzsolgatnánk a szánkban. És tényleg…
Látszólag egyszerű a recept. Ám a gondos kivitelezésre akár két délutánunk is rámehet. És ugyan nem firtattuk, mégis választ kapunk arra kérdésre, miért nem végeznek házimunkát a dalmát férfiak. Egyszerűen nincs rá idejük. Az még hagyján, hogy éles kiskéssel meghámozzunk egy teniszlabdát, vagy többet is, majd lekapirgáljuk, esetleg óvatosan lesmirglizzük róluk a ragasztóréteget és a beleragadt szőröket. Ez azért nem olyan bonyolult eljárás, bár kétségkívül türelmet igényel. Ám a neheze csak ezután következik. Mert a legfinomabb dörzspapírral nagyjából felére kell vékonyítani a gumibelsőt. Ami praktikusan azt jelenti, hogy 3 milliméterből kell leszednünk másfelet. Anélkül, hogy kilyukasztanánk a ballunt, amit még véletlen sem mondhatunk loptának, vagy lopticának, ahogy a horvátok általában a labdát nevezik. Ez az épp 100 éve megnyitott spliti strandon, a homokos és sekély Bačvicén megbocsáthatatlan illetlenségnek számítana. De a balonért nem szólnak, nekik a Donát is Dunat, maradjunk, hát ennél a kifejezésnél. Az biztos, hogy könnyűnek és simának kell lennie a játékszernek.
A hagyomány szerint 1908-ban a Prágából hazatérő spliti diákok valójában a vízipólót próbálták meghonosítani a sekély vízben. Jellemző a korra, hogy a futballt is csak három évvel később honosították a városban. Elég az hozzá, hogy mire a Monarchia felbomlott, a Bačvice strandon már egyeduralkodó volt a mai játékhoz hasonló tenyértenisz. Persze, nem a most divatos akrobatikus formában, a pionírok elsődleges célja még a balon szárazon tartása volt. Míg a hatvanas évektől hódító új stílusban már a nézők elkápráztatása lett a fő szempont. Az érdeklődők a kicsiny balont gyakran nem is látják, csak azt, hogy emberek úsznak a levegőben, mielőtt a lábszárközépig érő vízbe csattannának.
Vannak, persze, szabályok. Olyanok, hogy az öt játékos közül kettő horgonyzott, három meg mozgó. De a játék titka talán éppen a szabálytalanságában rejlik. A piciginre rá kell érezni. Vannak ugródeszkák, mint a nyögvenyelős „turista stílus” vagy a könnyed „női játék”. De legjobb, ha hagyja magát az ember, hadd sodorják az események. A horzsolások, sebek megúszhatatlanok. Nyáron a napszúrás is elkerülhetetlen. Nem véletlen, hogy a spliti picigin-láz off szezonban sem lanyhul. Sőt. Végre hazamennek a turisták, lehet lazítani. Van hely a strandon, s már nincsen dög meleg.
Mikor először láttam picigint, persze, nem tudtam még, hogy mit látok. Jó negyedszázada. Splittel szemben. Čiovo szigetén. Az arbanijai kolostor és Žedno között. Egy csendes partszakaszon. Gyerekek játszottak szabad stílusban. Kézzel, lábbal, fejjel. Jó móka volt. Régi balatoni, dunai fejelő partikra emlékeztetett. Ott sem az eredmény számított. Csak a csobbanás…
Azért a különbözőségek mellett sem mehetünk el szótlanul. És nem a sör a lényeg, bár az sem elhanyagolható. Hiába kínálja magát, mondjuk egy Karlovačko versus Balatoni Világos párbaj. Erről majd máskor. És nem is arról van szó, hogy más az öreg Duna olajos vizét nyelni, mint az Adriába harapni jó nagyot, majd percekig sósat köhögni. Ahogy régen az olajbányászok sem vártak a laborra, ha a kéntartalomra voltak kíváncsiak, hanem megkóstolták, mennyire „édes” a fekete kincs. Nekem is régi ideám, hogy mindig kortyolok egyet a tengerből, mielőtt belemennék. Nos, amíg egy arbanijai délután selymes ízeket ígér – ki tudja, miért? –, addig Bačvicén oly kemény a piciginparti, mint amilyen karcos a játéknak teret adó víz…
Fotók: Faragó József, Faragó Emma.
