Faragó József: Lecsóhal

Régen minden olyan egyszerű volt. Apám kiment a piacra. Hazahozta a halat. Valami cekkerben. Teli engedte a kádat vízzel. Ott úszkált a ponty egészen estig. Fél délután elnézegettem, ahogy siklik, fel és alá. Aztán nekilátott a halnak, hogy mire nagyapám vonata is befut, rotyogjon a halászlé. Az öreg, persze, aznap szinte sosem evett belőle. Várta a másnap reggeli halkocsonyát. Szóval, „nekiláttunk”. Mondjuk, én csak néztem, ahogy dolgozik a késsel, de azt egészen hősiesen tettem. Közben magyarázott is. Mit, miért, hová. A halhoz nem nyúltam. Később se nagyon. Nem kellett. A pesti halasnál mindig árultak konyhakész szeleteket.

Kimegy az ember egy dalmát halpiacra és rögtön látja, hogy ott bizony nem viccelnek. Szelet? Ugyan már! Pucolt hal? Ne szórakozzunk! Azt még turistáknak se… Egyszer a nyakamban csimpaszkodó lányomat azzal nyugtattam a trogiri Ribarnicában, hogy ne féljen, a jégen nyújtózkodó hatalmas homár már nem él. Mire a kofa egy bottal megpiszkálta, s egyből csápolni kezdett.

Szóval, nem is frissen szállított, hanem frissen fogott. És egyetlen éttermi adag áráért egész családi ebéd, néha még egy bónusz vacsora alapanyagát is be lehet szerezni. Könnyen elcsábulhatunk. Már csak az a kérdés, hogy kék (plava) vagy fehér (bijela) hal legyen. Elsőre fehéret húztam. Valami sügérfélét. Fogasat. Kemény húsút. Keményebbet, mint amihez itthon szoktam. És nagyon egyben volt. Riasztóan egyben.

Világ csodája a dalmát apartman. Akár egy Rubik-kockányi területen el tudnak helyezni hálót, vécét, tusolót, konyhasarkot, kis asztalt és kihúzható kanapét. Általában terasz és kerti sütő is van. De halpucoló helyet én még nem láttam. Ráadásul, az első halam idején a háziak lakószobáit béreltük. Ők összebújtak az alsó szinten. Nálunk meg ott sorakoztak a polcon a gyerekek nyári pihenőre tért tankönyvei. Szóval, halbontásról szó sem lehetett. Jobb híján fogtam egy kést, s hónom alatt a hallal leballagtam a reggel még kihalt strandra.

Ritka ronda dolog a halbontás. Egyik bajai barátom egyszer benevezett egy szolid kontinentális szálloda halfőző versenyére. A többiek fagyasztottból dolgoztak. Ő élővel indult. Eposzi méretű vérfürdőt rendezett a hotel konyhájában. Nyert, de többet nem hívták. Én csak magammal versenyeztem a Čiovón. Próbáltam felidézni gyerekkori emlékeimet. Igyekeztem feltűnés nélkül intézni, ami ilyenkor azért elkerülhetetlen. Közben nagyon kellemetlenül éreztem magam. Azon aggódtam, vajon mit szólnak majd a későn ébredő fürdőzők a véres nyomok láttán. Már rendesen benne voltam a halban, amikor gyereksírást hallottam. Na, még ez is! Gyereknek azonban nyomát se láttam. Dolgoztam tovább. Ám újra és újra felsírt. Végül rájöttem, hogy egy sirály topog mögöttem. Sorára várva. Rám nézett, mintha engedélyt kérne. Aztán némán takarítani kezdett. Minden maradványt eltüntetett a parti kövekről.

A háziak nagymamája rám nézett és rögtön megkínált egy kávéval. Kicsit eldiskuráltunk a halról. Persze, csak az obligát hőség témát követően. Azt javasolta, legyen dalmát „lešo”. A „na lešo” arrafelé valami olyasmit jelent, hogy hagymás, fokhagymás, sárgarépás, csöppnyi ecetes, bő sós lében, egyben megfőzik a halat, aztán a léből kivéve krumplival tálalják. Érdekes, hogy régi magyar szakácskönyvek mennyi ilyen főtt és párolt halreceptet tárgyalnak. Míg manapság mindent elural a grillezés. Mintha csak a faszén-lobbi foglyai lennénk. Ám a hagymára paprikát és paradicsomot is vagdosott a dalmát nagyi. És miután a pirospaprika nálunk is csak opcionális, náluk meg erős túlzás, valójában virtigli lecsó alapot készített. Ezt kicsit megrottyantotta. És mivel elég nagydarab volt a hal, középen kettévágta. Mindig mondom, hogy a dalmátok, nem igazán becsülik a halat. Szóval egyszerűen rádobta a tetejére a két darabot. Aztán lefedte. Furcsának hatott, de ízletes volt. Tényleg.

Ha nálunk van lecsókolbász, akkor náluk is lehet lecsóhal. Ha meg félreértettem a dolgot, akkor sincs semmi. Mert ez az egész letscho-lečo-leczo-lecsó-vonal a nyelvi félreértések és receptcsaták régi terepe. Olyanokról már nem is szólva, mint a mismás, dzsuvecs, a ratatuille vagy épp a Dalmáciában leginkább esélyes rokon étel, az olasz peperonata.