Székely Ervin: Szerelem, barátok, gesztenye

Boldogult diákkorom egyik kedves emléke az, amikor egy hideg novemberi napon az utolsó (no jó, utolsó előtti) három lejemért sült gesztenyét vettem a főtér sarkán Kolozsváron, s azzal kedveskedtem a barátnőmnek – jelenlegi feleségemnek. Mozira nem futotta a pénzünkből (a hazai apanázst és az ő ösztöndíját már korábban elvertük), de a kellemes sétára a parkban és a még meleg gesztenye ízére a mai napig emlékszem.

Ez az emlék vetődött fel bennem a minap, s arra gondoltam, meglepem az asszonyt sült gesztenyével (noha még nincs november, és az évszakhoz képest meleg van). Igen ám, de sehol sem találtam gesztenyeárust a Pece-parti Párizsban. Szomorúságomat elsóhajtottam az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon. Ismerőseim, barátaim kommentárjaiból kiderült, hogy a gesztenyeárusokat a kereskedelmi tevékenység szabályszerűségét felügyelő, szakosodott állami intézmények (vö. adóhatóság, rendőrség) a gesztenyemaffia ellen folytatott öntudatos küzdelme űzte el az utcasarkokról, a multik pedig még nem csaptak le a gesztenyebizniszre.

Már-már feladtam, amikor egy kedves barátom értesített arról, miszerint a váradi Nagypiacon – nem olcsón, de még megfizethető áron – Bihardobrosdról származó szelídgesztenyét vesztegetnek, igaz, nem sülve. Másnap fellendítettem a bihardobrosdi gesztenyetermesztést. Délután a konyhában valóságos misztérium, azaz gesztenyesütés zajlott. Mire az asszony hazajött, már illatozott a még párolgó sült gesztenye.

Nem tudom, ő hogy van vele, de én azt hiszem, sikerült megidéznem a negyven évvel ezelőtti ízeket. Bár a séta elmaradt.